Molnár Brigitta Miért kell ezen így csodálkozni?! Nyilvánvalóan más lenne a helyzet, ha a szóban forgó, ill. meglévő problémákat hozzáértő szakemberekre bíznák, és nem sógor-koma-jóbarát-párttag alapon "végeznék" el őket.

Az oktatás reformja oda vezetett, 

Érdekes volt, Zoran Đindić 12 éve e napon meggyilkolt szerbiai miniszterelnök halálának évfordulóján történt megemlékezéseket végighallgatni politikai "ellenségei" szájából, akik szívből gyűlölték és folyamatosan a halálát akarták, ma meg...

Érdekes volt hallani az ő idézeteit, mert ő nem ellenségekben gondolkodott, hanem másképpen gondolkodókban, ma meg egykori ellenlábasai hirtelen a másság tiszteletét tűzték zászlaikra...

Ennek érdekében óvatosan visszaténferegnének az uszítás mezsgyéjébe, ahol az ellenségkép az fontos mozgató erő, az ős ellenség, amely a "harcos múltú népet" összetartatja évszázadok óta, most a demokráciának nevezett bohózatban csakis demokratikus eszközök és a törvény adta keretek között mozogva, persze ügyelve a kelet és a nyugat közötti "libikókára" és a Titói elnemkötelezettségre...

A mai ős-ellenség táborát a hágai-vajda vezeti, aki a megemlékezés jegyében helyettesét küldte volna egy galagonya karóval Đindić sírjához, de tanítványai, e cselekedet megelőzték erős rendőri védelemmel...

A szociális zűrzavart nem tudják a hágai-vajda bohózataival ellensúlyozni, így a nyájat kalodába kell zárni, nehogy még jobban szétszéledjen. Egyik megoldás a katonai behívó, mint pszichikai nyomásgyakorlás, addig is elfelejti atyók fia, aki nem a civil szolgálatot választotta megtagadva a fegyvert, mint az újkori vezető politikusaink nagyobb része, hogy a hónap végén se nem koppan, se nem roppan a többször összetört malacka az apró dinárocskákkal...

A sátorban a szeszélyes időben meg összeszed valami nyavalyát a messzemenő kitűnő higiéniai állapotok között, füvet fog legelni, mert nem a drága mátkája fog rá főzni és majd azzal lesz elfoglalva nem a rendszer ostorozásával, netalán ellenszervezkedésekkel, tüntetésekkel fűszerezve azok ellen akik ma is legjobbat akarják nekünk, csak a kezük megvannak kötve...

Az itteni hadurak láz-álmokat üldöznek a mai katonai technológiák órák alatt térdre kényszeríthetik a lázadó "törp" országokat "hókusz-pukuszaival" együtt...

„A hadköteles polgárokat gyakorlatokra, kurzusokra, valamint a katonai és civil képzések egyéb formáira hívják be annak céljából, hogy képessé váljanak a missziók és gyakorlatok végrehajtására háborúban és békeidőben. a hadkötelesség felfüggesztéséről szóló döntés meghozatalával az önkéntes szolgálat került bevezetésre, de mindazok, akik nem kívánnak katonai szolgálatot teljesíteni, bekerülnek a katonai nyilvántartása és kötelesek a tartalékos egységek részeként szolgálatot teljesíteni. A katonai gyakorlat idejére a tartalékosokat a kaszárnyában vagy sátorban szállásolják el, a dolgozóknak igazolni kell munkaviszonyukat, hogy az átlagfizetéssel összhangban levő juttatást kaphassanak.Vannak olyan esetek is, amikor egy adott személynek nem kell részt vennie a gyakorlaton, így például ha beteg, ha már a vele egy háztartásban élők közül valakit behívtak, vagy ha haláleset történt a családban. Aki nem igazolja kimaradását, 10 és 50 ezer dinár közötti pénzösszeggel büntethető vagy akár 60 napos börtönbüntetéssel sújtható.” – magyarázta Jovan Krivokapić, az illetékes tárca szóvivője.

Azok a boldog szép napok, csak tudnám, hogy melyik "okosnak" volt e nagyon szép ötlete, főként, hogy Szerbia megszüntette a sorkatonai szolgálatot és bevezette a zsoldos rendszert, aki akar a gyilkolás szakmájában jeleskedni az választhatja azt az utat! No de a régi szép diktátori időket visszasírják és az egyszerű embert is lehessen vécépucolással, pocakos kivénhedt tisztek rágalmazásaival, megszégyenitéseivel megalázni, a regula az regula, más célja itt nincs!


A mozgósítás célja a Balkán destabilizálása, így mindenki féltő szemeit máshova irányítja az a maroknyi magyar, aki még itt maradt az meg gyorsan északra húz, ha már a demokratikus unszolásra nem tette meg ezidáig, majd most az újabb militáns fenyegetéssel és egy csipetnyi múlt-idézéssel, ezt meg fogja tenni, annak ellenére, hogy néki ez itt a Kánaán volt...nos mindent meg kell tenni, hogy dolgozni ne kelljen...

A képen: Az ortodox pap megáldja a harcba indulókat (Sergei Supinsky fotója, AFP hírügynökség)

„Az emberek a gazemberektől várják a helyzetük javulását.”
(Markulik József)

Reményszikra – maga Németország első asszonya fogalmazott ilyen szerényen, visszafogottan és egyben sokat sejtetően, miután felállt a politikusi tárgyalóasztaltól. Ezzel az egyetlen szóval mintegy előrevetítette, hogy mi fog történni. Hogy akinek esetleg még voltak illúziói a tartós európai békét illetően, itt az ideje, hogy végérvényesen leszámoljon azokkal. Mert mint látjuk azt óráról órára: az a bizonyos szikra – már ha létezett egyáltalán! – nem a békét lobbantotta lángra, hanem annak az ellentétpárját.

Mit lehet várni attól a tűzszüneti megállapodástól, amelyet már másfél nap alatt több mint száz alkalommal megszegtek?


Meredek a gondolatsor, ami foglalkoztat és szintúgy a végkövetkeztetés, amire jutottam. Én már abban is kételkedem, hogy a minszki tárgyalóasztalnál ült olyan politikus (is), aki valóban az európai béke mélyen elkötelezett híve. Mert minden békére szerződő félnek valamilyen érdeke fűződik az általános zűrzavarhoz, és ez a mögöttes szándék mindegyikük esetében más és más. Az egyik terjeszkedni akar, a másik a függetlenségét próbálja kivívni, a harmadik jelentős fegyverüzletet remél a hosszantartó összecsapásoktól, a negyedik pedig az új fejlesztésű gyilokeszközeit szeretné élesben is kipróbálni. (Merthogy most épp csúcsfegyverek kísérleti terepe Ukrajna.) Ilyen összetételű békebizottságban ugyan melyik magas beosztásban trónoló tisztségviselő becsületszavának lehetne hinni?!

Minden jobb, bármi jobb, mint a háború! – hangoztatják a háborúcsináló politikusok. (Merthogy ők mindig háborúval akarnak békét teremteni.) Mondogathatják, hogy a béke mindennél fontosabb, ám a hétköznapi valóság teljesen mást mutat. Aki nem öldöklésre/vérontásra készül, az nem szállít a háborúzó feleknek katonai felszerelést titokban és nem helyez kilátásba fegyverszállítást a nagy nyilvánosság előtt. Aki békére készül, az nem mozgósít. Akinek maradt egy cseppnyi józan esze, az nem a válság kiszélesítésén és a hadi állapot kihirdetésén töri a fejét.


Hallgatom őket, és azt mondom magamban: déjà vu. Számunkra ez már ismerős. Ugyanez történt jó 25 évvel ezelőtt az akkori Jugoszláviában. Minél szaporábbak voltak a béketárgyalások, minél hangosabban hirdették a fegyvernyugvást, annál mélyebben süllyedtünk bele a vérontásba. És ami a legszörnyűbb: soha nem azok az öltönyös, nyakkendős „úriemberek” vívják a csatát, akik azt a fehér asztalnál ülve már évekkel korábban eltervezik. Mert ha nekik kellene megmutatniuk a frontvonal golyózáporában, hogy milyen kemény legények, akkor nemhogy csak imitt-amott, elvétve, hanem még mutatóban sem háborúzgatnánk. Így viszont könnyen beszélnek. Olyanok, mint az a bátor önkéntes véradó, aki más vérével önkénteskedik.

Az összecsapások tűzfészkében már rendkívüli állapotot vezettek be. Legutóbb 45 ezer (20 és 60 év közötti) férfiemberre kényszerítették rá a katonaruhát. Közben az ottani magyarokat sem kímélték. Egyes becslések szerint jelenleg is 200-300 magyar katona lehet a kelet-ukrajnai legveszélyesebb övezetben, a munkácsi gyalogezred tagjaként. Kárpátaljának eddig 60 katona halottja van, közöttük néhány magyar is.

Auld Lang Syne - 1788


Should auld acquaintance be forgot,
And never brought to mind?
Should auld acquaintance be forgot,
And auld lang syne!

Chorus.-For auld lang syne, my dear,
For auld lang syne.
We'll tak a cup o' kindness yet,
For auld lang syne.

And surely ye'll be your pint stowp!
And surely I'll be mine!
And we'll tak a cup o'kindness yet,
For auld lang syne.
For auld, &c.

We twa hae run about the braes,
And pou'd the gowans fine;
But we've wander'd mony a weary fit,
Sin' auld lang syne.
For auld, &c.

We twa hae paidl'd in the burn,
Frae morning sun till dine;
But seas between us braid hae roar'd
Sin' auld lang syne.
For auld, &c.

And there's a hand, my trusty fere!
And gie's a hand o' thine!
And we'll tak a right gude-willie waught,
For auld lang syne.
For auld, &c.

Amióta világ a világ, a politika mindig megtalálja annak a módját, hogy beleszólhasson a tájékoztatási eszközök irányításába és azok szerkesztéspolitikájába. Megvannak hozzá az eszközei.
Azzal, hogy egy teljesen ártalmatlannak tűnő (ámde mégis ravasz) rendelettel megparancsolja az önkormányzati alapítású médiumok – kötelező – magánkézbe adását, legalább két legyet csap le egyetlenegy suhintással. Port hint a gyanútlan, jámbor és szellemileg már igencsak eltunyult médiafogyasztó szemébe, mert tetszetős csomagolásba rejti a lényeget: azért kell az önkormányzatok hatása alól kivonni az általuk eltartott médiumokat, hogy a helybeli kiskirályok ne befolyásolhassák azok szerkesztéspolitikáját. (Olyan elven, hogy aki adja a működéshez a pénzt, az bizonyára parancsol is.) Mindeközben persze: naná, hogy még csak ez az igazi fentről jövő belekotyogás a sajtó belügyeibe! Még csak ez a valódi manipulálás! Ez tehát az egyik légy. A másik pedig éppen ennek a légycsapásnak a folyománya, a következménye: maga a légyirtás. Merthogy az a tizenöt médium, amely most kényszermagánosításra kerül, a legtöbb esetben pótolhatatlan űrt hagy maga után. Kiváltképpen azok a bácskai és bánáti rádióállomások, amelyek az itteni kisebbségek nyelvén (is) szólnak a hallgatósághoz. Ezeket kell tehát mielőbb megritkítani, és ha lehet, örök időkre elnémítani.
– Nem igazán lehet látni, hogy mi lesz ebből a privatizációból! – állítja a mi újságíró egyesületünk. De! Világosan, kristálytisztán lehet látni! Mármint azt, ami a magyarság szempontjából lényeges: a tervszerű leépítés az egyértelmű cél. A közösség szétzilálása és a makacs maradék további nyomorgatása. Mi más lenne?! Mert ugyan ki hiszi el, hogy éppen ebben a diktatórikus Szerbiában kényesek oly nagyon a hatalmat bitorló politikusok a sajtószabadságra? Mese habbal.
Szakmai és érdekvédelmi szervezetünk egyébiránt is csupáncsak annyit képes kipréselni magából e téma kapcsán, hogy „nem tartja jónak a médiumok privatizálását”. Teszi ezt akkor, amikor legalábbis rúgkapálnia meg jajveszékelnie kellene. Mert nem okvetlenül a botrányosan gyomorforgató Charlie Hebdo meg a beszüntetett Szepsi Városi Televízió ügyében lenne fontos megnyilatkoznia, hanem elsősorban a magunk körül zajló pusztítás, médiarombolás okán lenne kötelező (hangosan, látványosan) tiltakoznia.

Rossz a diagnózis, rossz a terápia.
A törvények ma már nem kőbe vésett szavak. De még ha azok lennének is, a köveket is lehetne faragni, csiszolni, vagy legvégső esetben összetörni, porrá zúzni. Ha tehát nem jó, egy közösség számára egyenesen ártalmas egy rendelet, akkor azt meg kell változtatni. Átalakítani, módosítani. Nem pedig kíméletlenül betarta(t)ni és zokszó nélkül alkalmazni.

Ha a választott politikusainknak lenne egy csepp eszük, a kényszerprivatizálásra várakozó médiumainkat igyekeznének megmenteni, tűzön-vízen át. Az épp csak egyórás magyar adást sugárzó Nagybecskereki Rádiót is meg a tekintélyes múltú Szabadkai Rádiót is. Bár ez utóbbi kétségkívül kilóg a sorból, mivel komoly műsorokat készít és mindmáig népszerű.

Ezért is mondom azt: sehogy nem fér a fejembe, hogy ezt a majd öt évtizede létező rádióállomást nem lehet megmenteni! Nem lehet, vagy nem akarjuk? Lehetne belőle politikai, nemzetiségi ügyet csinálni. Vajdasági magyar botrányt. Lehetne hozzá kérni anyaországi nyilvánosságot és támogatást. A politika és a szakma egyaránt a saját ügyének tekinthetné. A védelmükbe vehetnék a neves, a kitüntetett, a díjazott újságíróink, hátha az ő szavuk is nyom valamit a latban. A sarkára állhatna a Vajdasági Magyar Szövetség és a Magyar Nemzeti Tanács. Az MNT tájékoztatási bizottsága – persze csak úgy, ha a soraiban tudhatná az újságírásunk színe-javát. Arról nem is beszélve, hogy a politikusaink megtépázott népszerűségének is jót tenne egy efféle életmentő, nemes cselekedet: „kiharcoltuk, hogy megmaradjon, hogy szólhasson továbbra is Szabadkai Rádió ”.

Bármennyire is kellemetlen, néha kénytelen az ember keményen fogalmazni: az életben tartás helyett – hátulgombolós, lecsúszott zoknis, szófogadó kisgyerekként – inkább veszni hagyjuk mindazt, amit az elődeink teremtettek (a mi számunkra is!) a semmiből. Még véletlenül sem húzunk ujjat, nem konfrontálódunk a hatalommal. Mára már a senkik között is csak parányiakká váltunk. Engedelmeskedünk, mást úgysem tehetünk. Ahogy a (szó szerint is) sötétségbe borult Zombori Rádió elnémításának nem lett egyetlen „hősi halottja” sem (amikor még az áramot is kikapcsolták az épületben), úgy nyilván a 11 ezer fős nagybecskereki magyarság sem abba fog belehalni, hogy holnaptól még az az egyórás magyar nyelvű műsoruk sem lesz hallható. (Az viszont egy külön írás témája lehetne, hogy miért voltak kénytelenek idáig is beérni a 60 perces műsorral. Nem érdemeltek volna többet? Egyetlen tollvonással történő leépítés helyett nem inkább fejleszteni, bővíteni kellene?)

Valóban úgy fest: hamarosan egy dologgal több lesz majd a siratnivalónk. Miként időről időre, színtiszta nosztalgiából, visszasírjuk a csilingelő szabadkai villamost, és felidézzük a Népszínház földbe döngölt épületét, úgy majd az egyszervolt Szabadkai Rádió kellemes hangfoszlányait is bedobozoljuk és eltesszük emléknek. Ha pontosan tudjuk is, hogy egy-egy ballépés kinek a nevéhez köthető, nem megyünk vele sokra. A korabeli bólogató Bagi városatyát és társát, a végrehajtó tanácsi Stanislav Sigulinskit vagy a későbbi, városelnökből polgármesterré lett Kaszát, na meg a mostani tartományi parlament elnökét és VMSZ-es csúcsvezetést akkor már úgyis hiába emlegetjük.

„Száz év: és puszta hír leszen

akárcsak ez, mit ír kezem

s akár te is, ki sír ezen.”


                        Faludy György



Örömmel fogadott a nap sugara, a fény és a melegség. A jó embernek lágy és kellemes a kézszorítása. Bátorító és nem agresszíven szorító, hatalmat és erőt fizikailag sugalló, mint azoké, akik ismét diktálnak nékünk valami ok végett, ők azt szajkózzák a választásokon nyertek valamit, de mit? Az emberek építik és rombolják az ő társadalmukat az idő az erő és a többi relatív.

Mennyire balgák lennénk, hogy a magyarázat minden kérdésre, hogy itt mindenki okosabb a másiknál...az okoskodók elüldözik az okosakat...nem erről van szó, hanem önzésről és továbbra sem látjuk a fától az erdőt, bár alig van már fa az erdőben.

A fő kérdés miért van ennyire „talp” alatt a magyar? Keleti népcsoport vagyunk, igen ez tény. Tudni kell, hogy a keleti népek, azért a tudást hozzák magukkal, ez lenne a bűnünk? Talán. Sok mindent adtunk a világnak, ezek szerint nem eleget a hatalmasságoknak, de ez egy másik történet.

Emberáldozatokat is adtuk a békéért nevezetű folyamatoknak, ahol a tőke nem veszett el csak átalakult...



Szabó Angéla betoppant hozzám és átadta könyvét, amely súlyos történeteket hordoz magában. Több mint hatvan történetet, amelyek egyenként regényként leírhatóak lennének, ha érdekelne is valakit a délvidéki magyarság sanyarú helyzete a kő-gazdag politikusaink pénzszerzési pályázatain kívül...

Tudtam, hogy a súly amit átad emberileg nem cipelhető és nehezen értelmezhető. Rólunk szól, harcunkról, elárulásunkról és halálunkról. Meddig leszünk még alku tárgya? Meddig csináltok belőlünk bohócot? Igen, addig ameddig pénznemű eszközt lehet belőlünk szerezni, addig!

A legszörnyűbb, ha az elesetteket az ember személyesen ismeri. Látja az arcát ismeri mimikáját, tudja, hogy adott körülmények között hogyan reagált volna és hallja a hangját...

Nem kertelek tovább Szabó Angéla „Holt szezon” c. könyvéről lenne szó, amely a média által érintőlegesen említve, mert az igazi kínokról szól, a délvidéki magyar emberek szenvedéséről és pusztulásáról. Semmi gond, legyintenek a békesség kedvéért és némi euróért hajbókolók, nem kell ezt nagydobra verni, előre kell nézni...fő a kereskedelmi jó viszony az a pár áldozat..., a háborúnak vannak áldozatai ugyebár?! A dakota indiánok is ezt átélték és nem élték túl a bennszülött amerikaiak...mi sem fogjuk, no de azért járna egy rezervátum, ahol legalább néha lovagolni tudnánk, és azt hinnénk, hogy szabadok vagyunk, nem kulturálisan – perszonálisan, hanem csak úgy betyárosan...

A gyilkosoknak meg kell bocsájtani, így van ez amióta írott történelem vagyon (az Isten fia vagy, vagy a vigasztalás fia -Barnabás?), a többi meg egyszerű áldozat, ezért van agyonhallgatva, az a pár ember, aki a nemzetközi bíróságnak nevezett intézmény alatt vezekel, vezekel egyáltalán? Az érdek és a cél tisztelt hölgyeim és uraim! Ennyi! Földi bíró nem tud igazságosan ítélkezni, mert nem ismeri az Igazságot, Jézus Krisztust! -Ha ismerné, egyáltalán nem ítélkezne, mert tudná, hogy ember felett igazságos ítéletet nem tud hozni, mert nem tudja róla, hogy mit örökölt, mit hozott magával a Földre, milyen hatások érték, és azt sem tudja, hogy az Istentől kapott kegyelmekkel hogyan sáfárkodik. Semmit nem tud, aminek alapján nyugodt lelkiismerettel dönthetne. Ki fogja e katonaáldozatokat kárpótolni? Senki, mert életüket vissza nem kaphatják, a család meg néma gyászban burkolódzva éli szeretett tagjának emlékével, ha még él a fájdalom el nem vitte. Felejteni nem szabad, talán meg kell bocsájtani, ha nem akarunk mi is szörnyetegekké válni (Lukács evangéliumában gondolkodtam egy picinykét)! Igen, csak a bűnösnek jár megbocsájtás, mert a az igazságszolgáltatás nevezetű színházi fércműben megbánást tanúsított, hogy lehet, ezt civilizált emberként megbánni? Sehogy! Jó volt a szónoklat a kutyák ugatnak a szekér halad, elhaladt. Bevégeztetett, Istenem bocsájtsd meg, mert nem tudták mit tesznek, avagy miért hagytál egyedül engem? Az evangélisták sem egyeztek meg ebben és önnön magukkal vannak évszázadok óta ellentmondásban, de még, ha betéved egy félévszádon túl Laci-betyárként viselkedő és pillanatnyi pénzszerzés céljából megtért, ott indul a kavarodás úgy Isten-igazán! Rád teszem a kezem és meggyógyultál, kelj fel Lázár és ugrik a halott?! Igen a kocsmában, ha a holt részeg Lázárt itallal kínálják, majd amikor nem fizet kiugrasztják...

A jelenlegi politikumunk az érdekei végett bölcsen hallgat, a katalánok megmondták anno az egyik nagy magyar vezérnek, hogy ön nemhogy az autonómiáért nem harcol, hanem nem is érdekli népe sorsa, bohózat az egész...milyen nemzeti tanács, ha nincs alkotmánybíróság!?

Ma már tudom, hogy a „k”-immunistáknak minden meg van bocsájtva, mert ők az internacionálét szolgálták, amely a globalizáció kistestvére volt. Ma ők azok a demokraták akiket tömlöcbe juttatnak, megkínoztatnak és megöletnek bárkit koholt vádak alapján, de ők a mai napig, ezt megtehetik, mert ők az Ő-őőőőők és az okoskodók!

Nap, mint nap csendben kimenni a sírhoz és letörölni róla a port, hogy még attól is könnyebb legyen a meggyilkolt gyermek nyugvása, nagy teher, nagy lelki teher és itt éljük meg az embert, ezért emelkedtünk talpra és nem négykézláb mászkálunk ide-oda. Ecce homo...íme, az ember...egy halom kő és az alatt maradványai, ez volna a célja létünknek?

Cikáznak gondolataim, valahol túléltem én is a szerencsésekkel egyetemben, ezt az időszakot és bevillannak képek, emberek, események, ami ma ugyan az, csak nincs háború, még nincs, de tudjuk írtam már róla a béke definíciója: a két háború közötti nyugalom a színlelésének áldott állapota...politikai színlelések, szemfényvesztések „áldott” gyümölcsöző állapota!

Lassan megy az olvasás, mert minden történet több óra hosszas vajúdással jár, minden történet mélyen húsba-maró. Az emberek tragédiája ott a szülőföldjükön ahol idegenként kell élniük és nap mint nap bizonyítani szolgalelkiségüket, lojalitásukat az ál-patriótáknak, -megterhelő feladat. Igen az volt, mert míg a népet uszítani kellett „Karlobag-Virovitica-Karlovac-Ogulin-Knin” - Nagy Szerbia újabb lázálmáról az nagyon ment, amikor jött a behívó, hogy akkor tettrekészen védjék a hazát, akkor az asszonykák szoknyája mögé bújva kórházakban és egyéb helyeken gyógyították nyavalyáikat. Mit tett a szolgalelkű magyarom ezidőtájt? Gépfegyverrel a kezében karácsonykor ugyebár nem kóringyálni ment keresztény magyar testvéréhez az Úrban, hanem katonai behívókat osztott! Ismerek jó pár ilyen Barabást, akik immáron patyolat tiszták, politikailag is és megtért báránykák! Ma már nem büszke jugoszlávok, hanem lásd Úram, -magyarok!

Kik kellettek a véres karmú kétfejű sasnak? A peremre szorítottak, elesettek és a fiatalok, akikért nem szól harang, és akikért majdan kellene, hogy szóljon harang! A kisebbségek, golyófogók és a kitelepítési folyamat részesei. E folyamat nem zárult le, immáron a „békében” békés folyamatok között zajlik, békésen kullogunk el egy szendviccsel a zsebünkben, még a megígért fűtött autóbuszt sem biztosítják a határig...

A bűnösöknek megbocsájtottak az áldozatok elporladnak és a történelem szép tisztára-mossa e történetet is, egy emberöltő által elfogynak a könnyek és elfogynak a hozzátartozók, talán az írás megmarad és lesz majd egyszer valaki, aki a balkáni háborúk délvidéki magyar emberáldozatait is emberszámba veszi, mert politikusaink, azt szajkózzák, hogy jó sorsunk van itt, igen így van, kutya jó sorsunk van...A békesség kedvéért és az ő zsebeik védelme végett ne piszkáljuk e kényes témát, kinek is kényes e téma?

Igen az igazság ismét odaát maradt a mennyek országában, de egy töredék megjelent Szabó Angéla könyvében, mert ő mert a témához nyúlni és közreadni fájdalmainkat, dicséretes és veszélyes feladatot vállalt és teljesítetett! Amíg a világ a terrorizmustól hangos, addig a mi áldozataink csendben, elhallgatva nyugszanak a temetőinkben. Ők nem a terror áldozatai voltak, mint a párizsi szatirikusok?