Aleksandar Vučić, a Szerb Haladó Párt* (SNS) és Pásztor István, Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke Belgrádban, 2014. április 27-én „koalíciós szerződést”[1] írt alá „a közös, programszintű együttműködésről és részvételről a Szerb Köztársaság kormányában”. A dokumentum aláírásra közvetlenül a szerb parlament ülése előtt került sor, amelyen megválasztották az új szerb kormányt.

Az egyezménnyel a VMSZ kötelezettséget vállalt, hogy – „összhangban azokkal a programbeli célokkal, amelyek a miniszterelnök-jelölti expozéban kerülnek bemutatásra” – „támogatja és részt vesz a Kormány munkájában, amelynek megalakításával Aleksandar Vučić került megbízásra” (1. szakasz).
Az aláíró pártok – a koalíciós szerződés[2] 2. szakasza szerint – „egyetértettek abban, hogy a Kormány a miniszterelnök-jelölti expozéban bemutatásra kerülő programbeli célok mellett a Vajdasági Magyar Szövetség programbeli prioritásaink megvalósításán is dolgozni fog”. (Az egyezmény aláírására, illetve „a VMSZ programbeli prioritásai” c. dokumentum parafálására még mielőtt az expozé elhangzása előtt sor került.)

            A „koalíciós szerződésnek” is nevezett okirat „szerves részét képezik a miniszterelnök-jelölti expozé és a Vajdasági Magyar Szövetség programbeli prioritásai, amelyek Aleksandar Vučić és Pásztor István által parafált formában kerültek meghatározásra” (3. szakasz).

A két dokumentumot a VMSZ közzétette a honlapján. Ezt fontosnak kell tekintetni, mivel az eddigi koalíciós szerződések eddig általában nem kerültek nyilvánosságra. A politikát ugyanis nyilvánosan kell folytatni. Így legalább véleményt lehet mondani annak tartalmáról (ha már befolyásolni azt nem tudjuk). Feltűnő viszont, hogy aMagyar Szó napilap, amit többen a párt Hivatalos Lapjának tekintenek, nyomtatásban eddig dokumentumként nem közölte[3]. Talán azért is, hogy az internetet nem használók tábora ne ismerkedjen meg annak tartalmával. 

A dokumentum 11 fejezetre/témakörre oszlik: 1. Európai integráció, 2. Vajdaság helyzete, 3. Regionális fejlesztés, az infrastruktúra fejlesztése, nagyberuházások, 4. Egészségügy, 5. Szociális védelem, 6. Mezőgazdaság, 7. A nemzeti kisebbségek részvétele a közszférában, 8. Kisebbségi jogok, 10. Szerb – magyar történelmi megbékélés, vagyon-visszaszármaztatás, rehabilitáció, az egyházakkal való együttműködés és 11. Helyi önkormányzatok.
            No, de lássuk, milyen kisebbségjogi vonatkozásai vannak „a VMSZ programbeli prioritásainak”?[4]

A (1.) Európai integráció c. fejezet a) pontjában azt írja, hogy „a tárgyalási álláspontok (pozíciók) meghatározása (bizonyára az Európai Unióval folytatott tárgyalások – B. A.) során az egyes tárgyalási fejezeteknél a lehető legnagyobb mértékben kerülnek tiszteletben tartásra a Szerbiában élő magyarok érdekei”.

Ennek a pontnak az a hibája, hogy túlságosan általános, nem világos ugyanis, hogy mit jelent a megfogalmazás, miszerint „a lehető legnagyobb mértékben kerülnek tiszteletben tartásra a Szerbiában élő magyarok érdekei”, melyek ezek az „érdekek”, ki és mikor fogja ezeket meghatározni, illetve hogyan, milyen módon és ki által lesznek azok tiszteletben tartva?

            A (3.) Regionális fejlesztés, az infrastruktúra fejlesztése, nagyberuházásokfejezet a) pontja szerint „a beruházási célú költségvetési forrásokból a magyarlakta területeken megvalósuló helyi jellegű infrastrukturális projektumokra a köztársasági átlagot meghaladó összegek kerülnek biztosításra, összhangban azokkal az alapelvekkel, amelyek meghatározzák a VMSZ részesedését a beruházásokra, programokra és projektumokra fordított költségvetési eszközökből”. Ebből a megfogalmazásból azt lehetne kihámozni, hogy „a magyarlakta területeken” tervezett beruházásokra „a köztársasági átlagot meghaladó összegek kerülnek biztosításra”. Ez a megfogalmazás se nincsen konkretizálva. Ezért itt is felmerül a kérdés, hogy milyen projektumokról is lenne szó és mikor történnének meg ezek a beruházások?

Külön érhetetlen (és értelmetlen) a megfogalmazásnak az része, hogy egyáltalán milyen alapon „részesedik” a VMSZ „a beruházásokra, programokra és projektumokra fordított költségvetési eszközökből”. Itt bizonyára nem a párt „részesedéséről”, hanem az eszközök „elosztásával” kapcsolatos politikájáról lehetne szóló. Ez viszont azért nem jó, mert az eszközöket pártpolitikai, nem pedig gazdasági alapon kívánják elosztani.
A b) pont alapján a Kormány prioritásai közé kerülne „a szabadkai Népszínház építésének (2007 óta tartó – B. A.) befejezése”. Hogy ez végül mikor fog megtörténni, arra se nincsen azonban sem határidő, sem pedig biztosíték meghatározva.

A fejezet c), a „fejlesztési alrégiókkal” foglalkozó pontja előlátja, hogy „Ada, Magyarkanizsa és Zenta egységes fejlesztési alrégiót fog alkotni Szabadkával, Kishegyessel és Topolyával”. Ennek azonban az hibája, hogy ezt „a közigazgatás körzetek jelenlegi határainak érintése nélkül” látja elő. Ez azt jelenti, hogy a VMSZ elfogadja a meglévő, a magyar közösséget megosztó körzethatárokat. Ezúttal is elmulasztotta ugyanis határozottan követelni Adának, Zentának és Magyarkanizsának az Észak-bácskai közigazgatási körzetbe való visszacsatolását.

A (7.) A nemzeti kisebbségek részvétele a közszférában c. fejezet megállapítja, hogy „a nemzeti kisebbségek részaránya a közszférában (az igazságügyben, a rendőrségen, az állami szervek területi egységeiben, az egészségügyben, a köztársasági közvállalatokban) messze elmarad a lakossági számarányoktól”.

A nemzeti kisebbségek „megfelelő képviseletének” megvalósítása céljából – az Alkotmány 77. szakaszának (2) bekezdése értelmében – „meg kell teremteni a megfelelő jogi hátteret”, ami – a dokumentum szerint – magába foglalja:

„a) a jogszabályi alap megteremtését, amely alapján létrehozható lesz a közszférában
foglalkoztatottak nemzeti összetételének nyilvántartása;
b) a jelenlegi állapot minden részletre kiterjedő elemzését a közszféra nemzeti
összetételéről szóló átfogó nyilvántartás alapján;
c) a nemzeti kisebbségek részarányának növelését célzó Stratégia és Akcióterv elfogadását, amely számos hosszú távú intézkedést tartalmaz;
d) egyes törvények módosítását;
e) a Stratégia, az Akcióterv és az elfogadandó törvénynek megvalósulásának monitoringjét a 2014-2018. közötti időszakban.”

Ezekkel a „a stratégiai” és „hosszú távú intézkedésekkel” kapcsolatban a megjegyzés, hogy mindezek már régi javaslatok, és hogy az utóbbi csaknem másfél évtizedben – a VMSZ a hatalmi szervekben való eddig eddigi részvétele mellett – nem történt javulás a nemzeti kisebbségek részvételének tekintetében a közszférában. Ha csak most tervezik elemezni a nemzeti kisebbségek részvételét a közszférában, mikorra várhatók az eredmények?

A (8.) Kisebbségi jogok c. fejezet 13 pontból áll.

A szakasz első két, illetve a) és b) pontja a nemzeti kisebbségi tanácsokról szóló törvény módosításáról szóló törvény javaslatának „elfogadásra”, illetve a tanácsokról szóló törvény „újabb módosításának a kidolgozása” vonatkozik. Ez utóbbinak az célja, hogy „a nemzeti tanácsok azon hatáskörei, amelyeket a 2014. január 16-ai döntésével Szerbia Alkotmánybírósága hatályon kívül helyezett ugyan, de más jogi konstrukcióban összhangban lévőnek talált az Alkotmánnyal, a hatályos törvény módosításával kerüljenek visszaállításra”.

Ezzel a megfogalmazással kapcsolatban azonban a dokumentum szerzői nem adnak magyarázatot arra a jogi kérdésre, hogy amiről egyszer az Alkotmánybíróság megállapította, hogy nincs összhangban az Alkotmánnyal, hogyan lehet azt „más jogi konstrukcióban” összhangban lévőnek visszaállítani”?

A c) pont a javasolja, hogy a Kultúráról szóló törvényt hozzák összhangba a nemzeti kisebbségi tanácsokról szóló törvénnyel, tiszteletben tartva Szerbia Alkotmánybíróságának 2014. január 16-i döntését. Ez egy teljesen felesleges pont, mivel ez a kötelezettség a hivatkozott döntésből ered.

 A d) pontról, amely „a kizárólag magyar tannyelvű általános iskolák alapítói jogai részleges átruházása” folyamatának befejezésére vonatkozik, ugyanezt el lehetne mondani.

Az e) pont emlékezetet egy új hivatalos nyelvhasználati törvény meghozatalának kötelezettségére, amit „a 2013-2018. közötti időszakra vonatkozó igazságszolgáltatási-reform stratégia végrehajtásáról szóló akcióterv tartalmaz”.

Emlékeztetőül: Az ún. nyelvhasználati törvényt még 1991-ben hozták meg. Ezzel a miloševići törvénnyel valójában felrúgták az egyenrangú nyelv- és íráshasználatnak tartományban és a községekben addig kialakult gyakorlatát. Mit tettek eddig a VMSZ parlamenti képviselői annak érdekében, hogy ez megváltozzon?

Az f) pont a VMSZ véleményét tartalmazza, miszerint „az új médiatörvény-csomag biztosítani fogja a magyar nyelvű tájékoztatás jelenlegi szintjének megőrzését”. Magyarán ez a VMSZ tájékoztatási monopóliumának a megtartását hivatott biztosítani, amit „a nemzeti közösségek szerzett jogai megőrzésének” formulájába csomagoltak.

A g) pont azt az ígéretet tartalmazza, hogy a Kormány megalakulása után „megkezdi működését a Nemzeti Kisebbségi Költségvetési Alap”, amely 2015-től „a nemzeti tanácsok működtetésére biztosított költségvetési támogatás szintjét elérő forrásokkal fog rendelkezni”. (Az Alap 2014. évben mindössze 1.800.000 dinár forrással rendelkezett.) Vajon lesz-e ebből valami?

A h) pont szerint „a 2015/2016-os tanévtől bevezetésre kerül a szerb nyelv, mint nem anyanyelv tanításának új tanterve és programja, azzal a céllal, hogy a nemzeti kisebbségek megfelelő szinten sajátíthassák el a többségi nemzet nyelvét”. Az új tanév kezdetén elválik, hogy ebből mi valósul meg.

Az i) pont megállapítja, hogy „a kis létszámú iskolai tagozatok megnyitásáról szóló döntések az Oktatási Minisztérium és a Magyar Nemzeti Tanács együttműködésének eredményeként kerülnek meghozatalra”. Most ezzel történik valami előrehaladás?

A j) pont újabb ígéretet tartalmaz, miszerint „államközi szerződés jön létre Szerbia és Magyarország között a külföldön szerzett oklevelek honosításáról és a külföldön elvégzett tanári továbbképzések kölcsönös elismeréséről”. Ezt az egyezményt is már jó régen meg kellett volna kötni.

A k) pont szerint „megteremtődik a jogi háttér ahhoz, hogy az újvidéki Európa Kollégium bekerüljön az egyetemi kollégiumok költségvetési finanszírozási rendszerébe”. A kollégium várható befejezésére való tekintettel, ezt a kérdést egyébként is rendezni kellett volna.

Az l) pont értelmében „az oktatási reform során új iskolaigazgatóság alakul Szabadkán, amelyhez Szabadka Városa mellett, Topolya, Kishegyes, Ada, Zenta és Magyarkanizsa községek tartoznak majd”. (Jelenleg Szabadka Városa a Zombori Iskolaigazgatósághoz tartozik). Arról viszont, hogy erre mikor kerül sor, a dokumentumban nem található meg a válasz.

Az m) pont „az eddigieknél jelentősebb eszközök elkülönítését” látja elő „a köztársasági költségvetésből a magyar közösség programjaira és projektumaira a művelődés és a civil társadalom területén”.

Itt is zavarólag hat a megfogamzás miszerint az eszközök elosztására azokkal az alapelvekkel összhangban kerül sor, „amelyek meghatározzák a VMSZ részesedését a programokra és projektumokra fordított költségvetési eszközökből”. Ebből azt lehet kiolvasni, hogy a VMSZ által favorizált szervezetek, illetve programok lesznek előnyben részesítve. Folytatódik a párhoz való tartozás alapján történő pénzelés.

A (9.) Bűnüldözés és igazságszolgáltatás c. fejezet négy pontja közül háromnak van magyar kisebbségi vonatkozása.

A b) pontban azt írja, hogy „az alapfokú-, felső-, gazdasági- és szabálysértési bírósági elnökök, bírák, bírósegédek és bírósági gyakornokok megválasztása, valamint a közjegyzők kinevezése során, tiszteletben tartják a hatályos törvényi rendelkezéseket és olyan mértékben, amennyire az lehetséges a lakosság nemzeti összetételét”.

Ez a megfogalmazás nem tartalmaz semmilyen új feladatot, mivel ez a hatalomnak eddig is kötelessége volt. Zavarólag hat viszont, hogy ezt a kötelezettséget olyan mértékben tartják tiszteletben, „amennyire az lehetséges”. Ahelyett, hogy kötelezné a hatalmat az eddigi aránytalanságok csökkentésére, illetve megszüntetésére.

  A c) pontra is, amely a nemzeti kisebbségek „megfelelő részvételét szavatolja az igazságszolgáltatásban”, ugyanaz vonatkozik, mint az előbbire.    

             A d) pont arról szól, hogy „a bírósági és ügyészségi hálózat soron következő felülvizsgálata során alapos megfontolás tárgyává teszik, hogy kerüljön sor az igazságügyi szervek visszaállítására Magyarkanizsán, Temerinben és Adán, kerüljön megalapításra az önálló alapfokú bíróság Topolyán, továbbá, hogy Csóka és Törökkanizsa községek a Nagykikindai Alapfokú Bíróság helyett a Zentai Alapfokú Bíróság illetékességi területéhez tartozzanak”. Tehát csak „megfontolásról” és nem követelésről van szó. Ez viszont nem kötelezi változásokra a szerb kormányt.

A (10.) Szerb – magyar történelmi megbékélés, vagyon-visszaszármaztatás, rehabilitáció, az egyházakkal való együttműködés c. fejezetnek hat pontja van, amelyek közül négy közvetlenül is érinti a vajdasági magyarságot:

Az a) pont szerint „a Kormány megalakulása után megszületik az a kormánydöntés, amely alapján jogi hatályát veszti a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokat a kollektív bűnösség elve alapján háborús bűnösnek nyilvánító két, 1945-ben született katonai közigazgatási határozat”.
Ezzel a pont nem azt tartalmazza, hogy a két határozat „semmisé lesz nyilvánítva”, hanem, hogy „jogi hatályát” veszti. A semmisség a jogban az jelenti, hogy „a joghatás szerint kezdettől fogva és önmagában, ipso jure (jogból kifolyólag) érvénytelen”.[5] Amennyiben ezek „a kormánydöntés alapján vesztik jogi hatályukat” (érvényüket), akkor viszont fennáll annak a lehetősége, hogy ez csak a jövőre, vagyis annak a meghozatalától kezdődő időre vonatkozik. A dokumentum megszövegezőinek – a nyilvánvaló jogi különbségek miatt – el kellene gondolkozniuk, hogy mi az egyik, illetve másik eset jogkövetkezménye. 

A b) pont a Magyar – Szerb Akadémiai Történész Vegyes Bizottság munkája pénzelésének rendezésére vonatkozik, mivel „a 2014. évi költségvetés nem biztosított erre a célra eszközöket”.

Az e) pont szorgalmazza, hogy a rehabilitációs eljárásokban eljáró állami szervek A vajdasági magyar polgári lakosság ellen 1944-45-ben elkövetett aktusok elítéléséről szóló (2013. június 21-i) parlamenti nyilatkozat 5. pontja szerint járjanak el, amelyben a Képviselőház „síkra száll az ártatlanul elítéltek és ártatlan áldozatok teljes körű rehabilitációjáért, nem megkérdőjelezve azon személyek egyénileg megállapított felelősségét, akiknek a bűnössége független bíróság előtt, törvényes eljárásban került vagy kerül bizonyításra”.[6]

A Nyilatkozat kötelezi hatalmi szerveket, így a bíróságokat is. Ez a pont tehát valójában semmi újat nem jelent.

Az f) pont arról szól, hogy „a magyar közösség történelmi egyházai és az állam között fennálló nyitott kérdések, különösen a papság társadalombiztosítási státusa mielőbb rendeződik”. Hogy melyek ezek a „nyitott kérdések”, és hogy a dokumentum szerzői szerint a „mielőbb” szó mit jelenet, a szövegéből már nem tűnik ki.


            A VMSZ-nek alkalma nyílt – ha már az SNP-vel való koalícióra lépés mellett döntött – hogy összefoglalja azokat a követeléseket, amelyek megvalósítása fontos a magyar közösség azonosságnak megőrzése és fejlődése szempontjából, amelyek a közéletben már megfogalmazódtak. Ez lehetséges lett volna, mivel a SNS-nek (elsősorban a párt arculatának javítása miatt) nagyobb szüksége van a VMSZ-re, mint fordítva. A VMSZ vezetői ezt az alkalmat (is) sajnos elmulasztották. 

            A dokumentum túlságosan általános és valójában semmi újat nem tartalmaz. Sőt, azt is lehetne mondani, hogy egyes jogok megvalósítása tekintetében visszalépést jelent: Egyrészt, a vajdasági magyarság számára fontos elvárásokat meg sem említ, mint például a nemzeti kisebbségi autonómia megvalósítása, vagy a nemzeti kisebbségi nyelven való oktatás biztosítása az óvodától az egyetemig, másrészt, a dokumentumba olyan megfogalmazások is bekerültek, amelyek egyébként is a hatalomnak a nemzeti kisebbségek iránti alkotmányos vagy törvényes kötelezettségét jelentik.

A koalíciós egyezség 2. szakaszának megfogalmazása, miszerint a szerb kormány „a VMSZ programbeli prioritásainak” megvalósításán is „dolgozni fog”, a kormányt konkrétan semmire nem kötelezi. Ide társul az is, hogy határidőhöz kötött kötelezettség egyik dokumentumban sem található.

Köztudott, hogy a VMSZ az egyezségről nem kérte ki a többi vajdasági magyar párt és a civil szféra véleményét. Arról viszont nincs információ, hogy ebben a fontos kérdésben a magyar kormánnyal egyeztetett-e vagy sem? Akár az egyik, akár a másik eset forog fenn, ki kell mondani: A vajdasági magyar közösség jogainak érvényesítése a koalíciós egyezséggel nem jutott előbbre.


Újvidék, 2014. május 2.