Tudom, sokan azt fogják mondani már megint az oldalvonalon túlról kiabálok és mindenben keresem azt a bizonyos csomót, de ez nem így van. A gesztusokat értékelem én is, csak hiányolom belőlük az őszinteséget. Talán azért mert a keresztény értékrend a bűnök megbocsájtását, és a lélek megnyugvását csak azőszinte megbánáshoz köti.

A tények pedig makacs dolgok.

Akik vették a fáradságot és elolvasták az eredeti szerb szöveget, azok az indoklási részben érdekeset olvashattak. Mert ott nem az áll, hogy az országunk magyar nemzetiségű polgárainak tett igazságtalanságot szeretnének eltörölni, bocsánatot kérni, kártalanítani stb. hanem ott az áll, hogy a Nyilatkozatot azért kell elfogadni mert ezzel szeretnének hozzájárulni a jobb regionális viszonyok kialakításához és az EU csatlakozás is ezt kívánja el Szerbiától.Természetesen ez nem igaz.

A parlamenti ülés élő közvetítését követve azt láttam, hogy még a hatalmi koalícióban sincs összhang a Nyilatkozatot illetően. Képviselőik nem is tartózkodtak a teremben. Ha az ellenzéki képviselők nem segítenek be, meg sem szavazzák.

Jogi szempontból a Nyilatkozat csak egy gesztus. Ugyan elítéli és beismeri a gaztetteket, de nem szünteti meg a titói katonai közigazgatás által kollektív bűnösséget kimondó okiratot. A bocsánat szót nem találni benne. Semmilyen kihatással nincsen a rehabilitációs és a vagyon-visszaszármaztatási törvényre, amelyekben most is ott díszelegnek a délvidéki magyarságot megbélyegző kitételek.

Szerdán ott voltam Csúrogon. Saját szememmel láttam a közös főhajtást. Maga az emlékhely gyalázat. Az áldozatok emléke nem ezt, és nem ilyet érdemel. Bezzeg a Topalov féle raktár csillogott. Nekünk megmaradt a szemét, a burgying és egy komolytalan emlékmű, amit nemsokára elvisznek a közelében lakó színes fémkereskedők, míg a szerb félnek megmarad egy örök értéket képviselő múzeum.Meghallgattam Tomislav Nikolic és Áder János beszédét. Bizánc és Európa. Sumákolás és tiszta, egyenes beszéd. Ekkor büszke voltam Áderra. Tomislav Nikolic beszédéből kimaradt a bocsánat szó.

Hazafelé híreket hallgattam az autóban és akkor tudtam meg, hogy Áder János a szerbiai képviselőházban tartott beszédében bocsánatot kért az elkövetett vérengzésekért 1942-ben.

Ismét. Mert ezt a gesztus Magyarország még 1943-ban megtette. Bíróság elé vezette és elítélte az elkövetőket. Egyeseket ki is szolgált a háború utáni Jugoszláviának, amely kivégezte őket.

Bezzeg, a mai napig senki sem felelt a magyarok felett elkövetettekért. Nikolic beszédjének tudatában megkopott az Áderre való büszkeségem.

Valahogyan az az érzésem, ismét a szerbiai politikum jött ki jobban ebből a történetből. Tiszta látvány, szemfényvesztés, de semmi lényegbevágó. A jól felfogott érdekeket nem érinti. Mintha Szerbia volna az EU-ban és nem mi. Mintha nekünk volna nagyobb szükségünk rájuk mint nekik ránk. Ma olvasom a magyarországi sajtóból átvett elemzést. Döbbenet. Ennyire nem értik a dolgokat, vagy valami más van a háttérben?

Ha a budapesti politikusok azt gondolják, hogy Horvátországban és Szerbiában őszinte partnerekre leltek a Közép-európai blokk kialakításához, és a közös érdekek érvényesítéséhez, Magyar vezetéssel, akkor nagyon tévednek. Ha az érdekeik úgy követelik, lelkiismeret furdalás nélkül hátat fognak fordítani Magyarországnak. Nem tanultunk a múltból?

Szokás szerint, ennek  a  felismerése későn fog megtörténni és sokba fog kerülni.

Sajnos a magyar állam ismét meghunyászkodott a szerbek előtt, holott erre persze nem volt semmi szükség. Logikát nehéz találni a legújabb gesztusban.

Magyarország már számtalanszor kért elnézést, bocsánatot a jugoszlávoktól, a szerbektől a másodikos világháborús túlkapásokért. Pl. az újvidéki razzia vélt vagy valós bűnöseit szankcionálták, akik pedig emigráltak, azokat a mai napig üldözik. Razziát elítélő magyar film is készült Hideg napok címmel.  

  

Minek kellett Áder János magyar elnöknek a szerb parlament rendkívüli ülésén ismét a szerbek bocsánatáért esedezni?! Ők soha sem kértek bocsánatot az ártatlan magyarok lemészárlásáért. Évtizedeken keresztül el sem ismerték annak tényét.

A leendő uniós tagság kedvéért a szerb parlament egy hete ugyan kvázi elítélte a magyarság elleni „aktusokat”, de ezt roppant mesterkélt, mondhatni megalázó módon tette. A „bocsánat” szó nem hangzott el.

A csúrogi „közös államfői főhajtáson”, az „elűzendő” délvidéki magyaroknak annakidején szendvicseket kínáló ex-radikális Tomislav Nikolić szerb elnök száját egyszer sem hagyta el az „oprostite” mágikus szó.

Eközben Áder az itteni magyarságot diszkrimináló szerbeket többször is benyali módon a magyarok testvéreinek nevezte. Nikolić ezt nem viszonozta.

Mindkét részről hangzottak el ugyan érzelgős frázisok, de a semleges nézőnek az a benyomása támadhatott, hogy Magyarországnak nagyobb szüksége van Szerbiára, nem fordítva.

A fideszes magyar kormánynak tehát esze ágában sincs a vétójog nevű satuban megszorongatni a szerb államot és kipréselni belőle a délvidéki magyar autonómiát. Ehelyett teljes mértékben a VMSZ választási kampányának szolgálatában cselekszik.

Még ennek a vitathatatlan ténynek a tükrében is nehéz megérteni Áder gyalázatos viselkedését.

A szerb média – kezdve a Tanjug távirati irodától, a szerb közszolgálati és kereskedelmi televíziókon keresztül, a nyomtatott sajtóig – Áder bocsánatkérését emelte ki. A szerb átlagolvasó ebből nyilván csak egy következtetést vonhatott le: aha!, a magyar „nácik” térden könyörögnek.

Egy zömében VMSZ-es televíziós csatorna pedig megállás nélkül ismétli a csúrogi beszédeket és a „főhajtást”. A felvétel főleg a közönség viselkedésének szempontjából érdekes. Megfigyelhető, ahogyan a buszokkal odaszállított VMSZ-es auditórium jó része nem is hallgatja a szónokokat, unottan ásítozik, egymással beszélget, vagy éppen szendvicset majszol...

Ők már „megbékéltek” magukkal, nekik már mindegy.