A címben szerepelő fogalmakat nem azért elevenítem fel, mert a magyarországi politikumról akarok írni. Hanem azért, mert az idei év első bejegyzésével egy kicsit visszakanyarodok a tavalyi évhez. Nem csak azért, mert az év végére besűrűsödtek a teendőim, ami miatt  nem maradt időm az írásra, hanem azért is, mert a téma most is aktuális. Például azért, mert készítettek két évértékelő interjút két délvidéki politikussal.

Legtöbbször átsiklok az ilyen interjúk felett, leginkább azért, mert a pártlappá züllesztett napilapunk hasonló írásaira egész egyszerűen nem vagyok vevő. De most mégis beleolvastam a két vezető interjújába, akik elvileg ugyanazon politikai opcióhoz tartoznak, mégis - ahogyan az olvasás közben kiderült - igen eltérően nyilatkoztak a párt politikájáról és politikai sikereiről.

A pártelnök hozta a szokásosat: bár minden megváltozott körülöttünk május 6-a után, továbbra is mi vagyunk a legszebbek, legokosabbak. Rózsaszín szemüveg, sikertörténetek tömkelege. Egyfélét mondunk Brüsszelben, mást Budapesten, harmadikat Belgrádban. Egyszer nem szavazzuk meg a Vajdaság költségvetését, mert nincsen meg a hét százalék,  aztán szépen, csendben, a bársonyszékért megnyomjuk a zöld gombot. Majd elkezdünk Vajdaság megalázásáról beszélni.

A budapesti liberális körökhöz tartozó lapnak  azt nyilatkozzuk, hogy hosszú távon a kisebbségi magyar politizálás halálra van ítélve és vesztesek leszünk (talán ezzel magyarázzák a belgrádi tagtoborzást). Az itthoni médiában pedig arról beszélünk, hogy csak az etnikai politizálás az egyetlen és igaz, azok a magyarok pedig, akik más magyar pártokban politizálnak, nemzetárulók, a többiek meg janicsárok (ez a logika szerint, aki magyar pártban politizál az kevesebbet ér, mint az a magyar, aki szerb pártban van?). Ugyan szavainkkal támogatjuk a területi magyar autonómiát, de megelégszünk a korlátozottabb kulturális autonómiával.

Annál nagyobb figyelmet érdemel a másik interjú. Bevallom, kellemesen csalódtam. Nyíltan kimondták, hogy a délvidéki magyarság száma drasztikusan csökkent az elmúlt 9-1O év alatt, a magyarok helyzete egyre rosszabb, és ha ez így folytatódik, akkor bedől a délvidéki magyarság intézményrendszere (?), onnan meg  már nem lesz visszaút. Az okokat boncolgatva megjelölte a politikai és közéleti közeg mulasztásait, a hosszú távú intézkedések és programok hiányát. Elmondta egyúttal azt is, hogy a megoldást a tükör jelentené, ha szembenéznénk a reális helyzettel, az igazság pedig „fájni fog”. Kiutat a nyilatkozó politikus a keresztény értékeken alapuló társadalmi viszonyok kialakításában látja, szerinte nagyobb hajlandóságra van szükség a gyermekvállalás területén. Ezért egy demográfiai stratégia megalkotásában gondolkodnak az MNT-ben. Ezt azonban egyedül nem fogják tudni végrehajtani. Ehhez társadalmi konszenzus szükséges.

Néhány fontos kérdés fogalmazódott meg bennem. Ha abból indulunk ki, amit a pártelnök már többször is hangsúlyozott, hogy az MNT egy párti politikát folytat, akkor miért van az, hogy a két  vezetőnek ennyire eltérő a véleménye és a helyzetértékelése?  Ha az MNT elnöke nem lepődött meg a népszámlálási adatokon, és előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek ide vezettek, miért csak most fogalmazta meg őket? Miért nem figyelmeztetett előbb? Vagy ha megtette, miért nem vették figyelembe a véleményét? Vajon jól értelmezem: a párt vezetőit az igazság mellőzésével vádolja? Lehet-e ez az első törésvonal a párton belül?

És kit terhel a felelősség a téves politika folytatásáért? Kik azok, akik nem tették a dolgukat megfelelően? Várható-e irányváltás? Vajon szétválhat az MNT és a VMSZ akarata?

Remélhetőleg válaszokat is kapunk…