Az újvidéki fogdában egyre türelmetlenebbül várja a szabadulását az a hét magyar fiatal, akit egy hónappal ezelőtt vettek őrizetbe. Az akkor kiadott, friss rendőrségi közlemény szerint nemzeti, vallási és faji gyűlöletből elkövetett bűncselekmény alapos gyanúja miatt.

Az előállítottak október 21-én este egy temerini szórakozóhelyre Sieg Heil! náci köszönéssel léptek be, majd az ott jelenlévő szerb nemzetiségű fiatalokkal szóváltásba keveredtek. Dulakodni kezdtek, ami pedig verekedéssel végződött. Egészen pontosan úgy, hogy a magyar fiúk megvertek két szerb nemzetiségűt.  Ennyi történt azon a szombat éjszakán.  Mármint a hivatalos, a nyilvánosság felé prezentált verzió szerint.

Az ellenváltozat alapján viszont nagyon úgy fest, hogy ez az extrém köszöntés egyáltalán nem számított szokatlannak azon a szórakozóhelyen. Ott ugyanis a tulajdonos Heil Hitler!-rel fogadta az érkezőket. És a két szerb fiatal fizikai bántalmazása is csak az éremnek az egyik oldalát láttatja. A „megverés” kifejezés helyett inkább a „verekedés” szó az, ami ráillik a történtekre. Természetesen arról sem szól ez a kidekázott, felemás hivatalos rendőrségi közlemény, hogy a közönséges és szokványos kocsmai verekedésnek még az éjjel folytatása is volt. Mégpedig akkor, amikor a magyar fiatalok közül öten elindultak hazafelé. Akkor ugyanis a szerb nemzetiségűek (voltak legalább húszan) a nyomukba szegődtek, mi több, üldözőbe vették őket a vendéglő előtt veszteglő három személygépkocsival és egy kisebb teherautóval. A hazáig tartó kergetőzésben a kamion rakteréből üres sörösüvegek záporoztak a menekülők irányába, és a gépjárművekből előkerültek az ütlegek is. Baseballütők és láncok. Azzal ütötték-verték azt, akit éppen elértek. Az egyik magyar fiatal komolyabb sérüléseket szenvedett. Két hosszú seb keletkezett a fején, a hátán viszont lánccal okoztak sérüléseket. Egy másiknak a fülét érte erőteljesebb ütés. Mivel a magyar fiúk nem voltak semmiféle verőszerszámmal felszerelkezve, úgy védekeztek, ahogy tudtak. Futottak, menekültek, és az út mellett talált kövekkel, tégladarabokkal, törmelékkel dobálták a támadókat. Azonban a túlerővel szemben vajmi keveset tehettek. Segítségképpen kihívták a rendőrséget. Aminek pedig az lett a következménye, hogy a magyar fiúkat bevitték a rendőrállomásra, a szerbeket viszont futni hagyták. Hétfőn viszont már nem is öt, hanem hét magyar fiatal őrizetbe vételével és két családnál tartott házkutatással folytatódott a nem mindennapi történet. Már magában az sem számít szokványosnak, hogy egy kocsmai verekedés után házkutatást tartanak. Ahogyan az is elgondolkodtató, miért nem védekezhettek szabadlábról a gyanúsítottak, miért kellett őket még azon melegében egyenként összeszedni és őrizetbe venni.

A két adai, a két óbecsei és a három temerini fiatalemberre az előállításukat követően 48 órás előzetes vizsgálati fogság várt, amit később 30 nappal meghosszabbítottak. Azóta azonban ügyükben alig-alig történt előrelépés. Meglehetősen vontatottan halad az újabb keletű, de szintén erősen nemzeti(ségi) színezetű temerini eset rekonstruálása, és sehogy sem akar összeállni a teljes kép. Csigalassúsággal bonyolódik a beidézett tanúk meghallgatása. Az ügy menetét fékezi az is, hogy a vád tanúinak egyike-másika egyszerűen meg sem jelent a bírósági tárgyaláson. Ezen a héten például távol maradt annak a temerini vendéglőnek a tulajdonosa, amelyben az incidens történt, és annak a tehergépkocsinak a gazdája is, amely gépjárművel azon az emlékezetes éjszakán üldözőbe vették a szórakozóhelyről hazafelé induló fiatalokat. Talán azt a körülményt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy az említett vendéglő (amelyről úgy hírlik, hogy a tulajdonosa engedély nélkül működteti) mind a mai napig nem került bezárásra. Még arra az időre sem, amíg tart az ügyben a vizsgálat. Tehát azóta is, most is, minden hétvégén teljes gőzzel üzemel.

A hét magyar fiatal esete (az idő múlásával egyre jobban) kezd hasonlítani az öt temerini fiú történetéhez. Én azonban bízom abban, hogy még egyszer nem követ(het)jük el ugyanazt a hibát. Nem hagyhatjuk őket is a sorsukra. Nem felejthetjük őket is a börtönben. Ugye, nem?