Piros hold körül denevérek,

bársony koszorú, bodor féreg.

Malacvilágosság az égen.

Hűvöslő szalmazsák a réten.

A saláták az estharmatban

borzonganak, kotyognak halkan.

Már-már rikoltva fölrepülnek.

S tollászkodva megint elülnek.

Pokoli tompa puffanások,

puha füveken járkálások.

Szarvasok agancsai hullnak.

Vagy virág után ágak nyúlnak?

Piheg a meggy kicsattant ajka,

még a kórón is, fönnakadva.

S hogy tágul, szűkül gyors ütemre

az egész világ! Mint a melle...

Minden lábához ejti kincsét.

Lábamhoz ess-e, ó szegénység?

Ki terhel majd, gyökig hajolva,

miként ha termésem ő volna?

1928. nov. 16.

                            József Attila