Apja, Liszt Ádám, Esterházy herceg uradalmi hivatalnoka, korán felismerte fiának kivételes zenei tehetségét, és minden lehetőséget megragadott kibontakoztatására. Liszt kilencéves korában már nyilvánosság előtt zongorázott Sopronban és Pozsonyban, majd hamarosan műpártoló főurak támogatásával Bécsben folytathatta tanulmányait Czerny és Salieri tanítványaként. 1822. december 1-jénmutatkozott be az osztrák fővárosban. Nagy feltűnést keltő első bécsi koncertjén az akkor 11 éves művészre még Beethoven is felfigyelt. Itt jelent meg nyomtatásban első műve, variációi ugyanarra a Diabelli-témára (keringőre), amelyekre Beethoven híres zongoraművét írta. Az ifjú Liszt bécsi szereplését követően négy nagy sikerű pesti, illetve budai koncertje után 1823 őszén atyjával Franciaországba utazott, és az európai művészeti élet központjába, Párizsba költözött. Felvételét a párizsi Conservatoire-ba Cherubini, az intézmény vezetője gátolta meg, így Bécsben maradt, ahol zeneelméletet és ellenpontot tanult magánúton, közben hangversenykörútra indult. Londoni bemutatkozását számos újabb meghívás követte Franciaországba, Svájcba, majd ismét Angliába. Műsorán többnyire a népszerű operákra írt ábrándok, parafrázisok szerepeltek. 1827-ben egy időre a francia fővárosban telepedett le, ahol a társasági élet ünnepelt hőse lett, tehetségének köszönhetően. Itt ismerkedett meg Chopinnal, akitől eltanulta a zongorajáték árnyalatait, valamint Berliozzal, akitől a zenekari nyelvet és a programzene új vívmányait sajátította el. 

Az 1830-as évek végén újabb hangversenykörutakra indult, bejárta egész Európát, Portugáliától Oroszországig. 1835-ben a genfi konzervatórium tanára lett. Az 1838-as pesti árvízkatasztrófa károsultjait Bécsben rendezett hangversenyeinek jövedelmével támogatta. Ugyanilyen bőkezűen járult hozzá néhány évvel később a bonni Beethoven-emlékmű létrehozásához. 

Az oroszországi hangversenykörutak során megismerkedett az orosz komponisták művészetével és szerelmével, Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnővel, aki a későbbiekben közreműködött irodalmi munkásságában. A negyvenes évek elején Weimarban az udvari színház karmestere lett, itt népszerűsítette és vezényelte kortársai műveit, valamint tanította a kontinens minden sarkából érkező pályakezdő muzsikusokat és komponistákat. Liszt élete utolsó évtizedeit Weimar, Róma és Budapest között osztotta meg.

A budapesti Zeneakadémia első éveiben készséggel segítette a magyar zenekultúra újonnan kialakuló központját, és vállalta, hogy az év néhány hónapjában itt tanítson. Liszt rendkívül termékeny zeneszerző volt. Műveinek nagy részét zongorára komponálta, ezek zömének eljátszásához rendkívüli technikai tudás szükséges. Alkotásainak viszonylagos ismeretlensége azzal magyarázható, hogy Liszt rengeteg darabot komponált: mintegy 400 eredeti művének zöme virtuóz zongoramű, szimfónia, szimfonikus költemény, mise. Összesen kb. 1400 művet komponált (beleszámolva eredeti műveit, átiratait stb.), mellyel minden idők egyik legtermékenyebb zeneszerzője. A programzene lelkes támogatója volt. Zenei átiratokkal is foglalkozott, és a legbonyolultabb zenekari művekkel is megbirkózott, mint például Beethoven szimfóniái. Művei a világ minden részén elmaradhatatlan elemei a koncertprogramoknak. Zenei munkássága mellett Liszt rengeteg esszét írt különböző témákról: zeneszerzők társadalmi helyzete, műelemzések.

Liszt pályájának kezdete a zongorához fűződik. Így érthető, hogy zeneszerzői tevékenysége középpontjában is a zongoraművek állnak, e művek írása egész életén át végigkísérte. A zongorán kívül fontos műfajai a zenekari és a versenyművek, valamint a vokális alkotások. Míg zongoraműveket szinte folyamatosan komponált, a többi műfaj életének viszonylag behatárolt szakaszához kötődik. A szimfonikus művek java a weimari időszakban keletkezett, míg a vokális művek (főleg a vallásos témájúak) elsősorban római időszakához kapcsolódnak.

Liszt zongoraműveket szinte folyamatosan komponált egész életében. Mint előadó, Európa-szerte ünnepelt zongoravirtuóz, a nehéz és mások számára néha érthetetlen zongoraművekkel a modern zongoratechnika, a modern zongorairodalom, a modern zongorahangversenyek és a modern zongoratanítás megalapozójának számít. Ezek a darabok magára a hangszerre, annak fejlődésére is hatottak. Liszt zongorajátékának alakulására két művész volt hatással. Az első Paganini volt, aki azt bizonyította számára, hogy a művészi mondanivaló, a hatás szolgálatába állított virtuozitás az új zene nélkülözhetetlen, éltető eleme. A másik Chopin, aki a poétikus tartalom és előadásmód alkalmazására ébresztette rá. E két hatás egymással talán ellentétesnek tűnhetne, de Liszt alkotó módon képes volt egyesíteni ezeket művészetében. Számos zenei átiratot, opera-parafrázist is írt, átírta zongorára például Beethoven összes szimfóniáját, és sok kortárs operarészletet tett át zongorára – mintegy népszerűsítve az alap operákat.

Zongoraműveit rengeteg alkalommal lemezre vették, de csak az ausztrál Leslie Howard dolgozta fel összes zongoraművét. A projekt 15 évig tartott, eredménye egy 95 CD-lemezből álló gyűjtemény lett, és minden idők leghosszabb lemezfelvételével Howard bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe.

A zenekar már zongoravirtuóz korszakában is érdekelte, de – minthogy nem állt rendelkezésére zenekar – eleinte nem próbálkozott hangszereléssel. Zenekari műveket a weimari időszakban kezdett írni, ahol udvari karmester volt. Eleinte még itt sem hangszerelt önállóan, két fiatal zenész volt a segítségére: August Conradi, majd Joachim Raff. Liszt eleinte javítgatta a munkáit, majd úgy 1854-től, a zenekari hangzással való kísérletezés, az egyes hangszerek sajátosságainak kitapasztalása után már maga hangszerelte műveit, mi több, a hangszerelés nagy hatású mestere lett. Bartók Béla – Berlioz és Wagner mellett – a 19. század kiemelkedő hangszerelő újítójának nevezte. Liszt formai újítást is hozott a szimfonikus zenébe: a szimfonikus költeményt. Tizenhárom ilyet írt, ezen kívül két szimfóniát (Faust, Dante). Ezek szerkesztésmódjában túllép a hagyományos szimfónián: művei nagy részéhez programot írt, nem törődött a hagyományos tételbeosztással, erőteljesen feszegette a tonalitás határait. Ugyanakkor megfigyelhető a magyaros motívumok (az úgynevezett magyar vagy cigányskála) megjelenése műveiben, olyan helyeken is, ahol nem lenne feltétlenül indokolt, és még olyan művekben is, amelynek készültekor még nem ébredt rá magyarságára. Liszt zenekari műveinek az elképzelései szerinti előadására nagy súlyt fektetett, ezért részletes utasításokat írt a nyomatott a partitúrához.

A versenyműveket hangszeres tudásának bemutatása céljából komponálta. Ezek közül a legfontosabbak az Esz-dúr, az A-dúr zongoraverseny és a Haláltánc. Közülük az első és a harmadik a népszerűbb, a középső – befejezésétől eltekintve – kevésbé harsány, a zongorajáték belesimul a zenekar hangzásába.

Vokális alkotásai két csoportra oszthatók: egyházi és világi művekre, utóbbiak pedig kórusművekre és dalokra. Mind közül az egyházzenei alkotások a lényegesen jelentősebbek. Liszt Ferenc mélyen, őszintén vallásos volt, még ha bizonyos értelemben szubjektív is volt ez a vallásosság. Már fiatalkorában foglalkozott a papi pálya gondolatával, majd 1861-es Rómába költözése után vált szorossá a kapcsolata a Vatikánnal, később abbé lett. Egyházi műveinek zöme ebben a római korszakban született, több magyar vonatkozású. Oratóriumokat ésmiséket írt (Szent Erzsébet legendája, Krisztus, Via crucis, Esztergomi mise stb.).

Liszt Ferenc nemzetiségét számos életrajzi tanulmány tárgyalja.Míg a legtöbb életrajzi mű azt boncolgatja, hogy Liszt német vagy magyar nemzetiségű volt-e, olyan tanulmányokkal is találkozhatunk, amelyek azt állítják, hogy Liszt szlovák nemzetiségű volt. A zeneszerző nemzetiségének hovatartozása csak 1918 után lett vita tárgya, 1918 előtt Lina Ramann (Liszt kortársa, biográfusa) három kötetes életrajza (Franz Liszt als Künstler und Mensch [Liszt Ferenc – a művész és ember]) teljesen elfogadottnak számított. Ramann – aki művében levezette a Liszt család eredetét, családfáját – állítása szerint Liszt „apja magyar volt, anyja osztrák”.

Liszt nemzeti hovatartozása a trianoni békeszerződés után vált igazán viták tárgyává. Ekkor lett Doborján Ausztria része, nem sokkal ezután került Liszt szülőházára a német nyelvűemléktábla is. Ezt követően Peter Raabe 1931-ben megjelent kétkötetes, Liszt Ferenc című Liszt-életrajzában azt írta, hogy a zeneszerző német eredete nem bizonyított. Anemzetiszocialista időszak (1933–1945) német szerzői mind Liszt Ferenc német származását hangsúlyozták. A vita a Liszt-emlékévben, 1936-ban csúcsosodott ki: számtalan cikk és tanulmány jelent meg, könyveket is írtak róla. Ekkor történtek az első tudományos próbálkozások is: anyakönyvi kivonatok tanulmányozása, családfák felállítása. Bár a kutatók ugyanazokat az iratokat vizsgálták, az eredmények ellentmondásosak voltak. Ennek oka a kutatók politikai pártállásával magyarázható. Liszt Ferenc doborjáni szülőházán ma két márványtábla található. Az egyiken, magyar nyelven, a következő olvasható: „Itt született Liszt Ferenc 1811. október 22-én. Hódolata jeléül a Soproni irodalmi és művészeti kör.” Ezt a táblát a zeneszerző jelenlétében leplezték le 1881. április 7-én. A másik táblán német nyelvű felirat olvasható: „Itt született 1811. október 22-én Liszt Ferenc. Ezt az emléktáblát a német nép állította a német mesternek.” E táblát 1926-ban a német birodalmi kormány, az osztrák szövetségi kormány és a burgenlandi tartományi kormány állította.

Liszt Ferenc magát magyarnak tartotta, ezt számos kijelentésében meg is erősítette. Az egyik legjelentősebb bizonyíték az, hogy bár hosszú ideig élt Párizsban, Weimarban és Rómában, soha nem vette fel sem a francia, sem a német, vagy az olasz állampolgárságot, de soha nem volt osztrák állampolgár sem. Utazásai során minden alkalommal magyarútlevelet használt, az illetőségi hely, amely útlevelében szerepelt, Sopron volt. Továbbá Liszt gyermekei is magyar állampolgárok voltak, ez egy 1845-ös leveléből derül ki: „Mivel az én gyermekeim apjuk állampolgárságát … követik, tehát akár akarják, akár nem, magyarok.” (Liszt Lamennais abbénak írt levele)

Liszt minden származására vonatkozó kijelentésében magyarnak vallotta magát. Ismeretes többek közt az 1823. május 1-jei pesti koncert plakátja, melyet saját kezűleg készített. De erre utalnak az 1838. évi pesti árvíz kapcsán tett cselekedetei és nyilatkozatai, melyben magyarnak vallotta magát. Apja, Liszt Ádám családnevét a pozsonyi gimnázium anyakönyvébe is Lisztnek és nem Listnek írták be. 1823-ban kiállított útlevele is magyar volt, és saját magát magyarnak vallotta. Egyetlen olyan feljegyzés sem maradt fenn, melyben azt állította volna, hogy osztrák vagy német lenne.

Wikipédia-Youtube forrásai alapján összeállította: