1456-ban – ha jól számolom, akkor pont 558 éve - ezekben a forró júliusi napokban, 4-e és 21-e között, az ostromot a Szilágyi Mihály vezette keresztény védők verték vissza hősiesen, hogy 22-én Hunyadi János hadereje egy győztes csatában végleg porig alázza a túlerőben lévő török sereget. Akkora volt ennek az eseménynek a hadtörténeti sikere, hogy hetven évre elvették a szultánok kedvét attól, hogy a keresztény Európa felé próbáljanak terjeszkedni.
A pápa Te Deumot hirdetett, Rómában és szerte, ahol templomok voltak hálaadó misét mondtak, zúgtak a dicsőséget propagáló harangok.
A nyugati keresztény világ fellélegzett.
Az emberek örömtáncot jártak, és a még bennünket sanda szemmel nézők is hozsannázták a magyar katonai erényeket.
Halkan jegyezném meg, hogy nem ez volt az első eset, amikor népünk véráldozata révén menekült meg a „művelt”, finnyáskodó Ókontinens népe. Hisz a Muhi csatamezőn még ott porladtak a magyar vitézek csontjai, akik a kétszáz évvel azelőtti tatár inváziót tartóztatták föl, önnön életük árán.

Nekik, az ő emléküknek is szólt tehát a harangszó, és szól immáron sok száz éve.
Arra figyelmez mindenkit, hogy a hit ereje minden koron képes emberfeletti tettekre. Nekünk, magyaroknak meg különösen kedves a tornyokban megszólaló harangok szava.
Nélkülözhetetlen része lett életünknek. Egyet jelent a kelő nappal, amikor iskolába indítjuk gyerekünket, és kezdjük a megszokott teendőket. A korai harangszókor a harmattól fölszáradnak a füvek; elejét jelzi a napunknak, a megterített asztalon a reggelink illatával; minden megszegendő kenyérrel, vasárnapokon csak úgy, ahogy máskor. Eligazít bennünket a napszakokban. Delelőre int, vagy éppen arra, hogy egy csöndös fohásszal emlékezzünk valakire, akit aznap temetnek, és egy volt velünk, a közösségünkhöz tartozott. Napszállatkor a harang üzenő bimm-bammja messzi távolból, a szántóföldeken lévőknek pihenésre szólít, és még csillagos estéken is teszi egy-egy rövid kondulásig a dolgát. A harang mindig egy kis ünnepet hoz a lelkünkbe. Pátosz nélküli, szelíd ez az érzés. Inkább csak hangulat. És mégis milyen fontos!

Bácskai magyar emberként idegenből hazatérve döbbentem rá legelőször arra, hogy a templomunk tornyának látványa, a benne megkonduló ismerős harangszó jelzi minden egyes alkalmakkor, hogy hazaértem. Milyen jó otthon lenni!
Idegen ajkú - és szívű - ezt sosem fogja megérteni.
Friss az élmény: a minap panaszolta egy tűsarkú dáma, aki az idős férje oldalán fürdőzni érkezett, hogy mindennel elégedett lenne, ami a városunkat, a kiszolgálást, és általában a vendéglátásunkat illeti, csupán az a "borzalmas kolompolás” zavarja, nem lehetne-e legalább vasárnap aludni hagyni az embereket?...
A szerfölött érzékeny idegzetű, finomra hangolt hölgy – amúgy - magyar volt.
Vagyis: dehogy! Rosszul mondtam. Magyarul beszélt, mert végül is értettem, amit mondott. Tolmács ugyan nem kellett hozzá, de valahol hiányzott egy megfelelő fordító, szakember, hogy tudassa a delnővel: ő meg énköztem, miközöttünk akkora szakadék tátong, amit már ebben az életben betemetni nem lehet.
Néztem rá, ahogy tőlem tellett, aligha szelíden. Nyeltem nagyokat, és a legendás vendégtiszteletünk okán kibírtam szó nélkül. Hej, pedig milyen érdekes lenne, ha egy ilyen pávatyúkot a méltóságteljes harangkongás helyett majdan a vezérürü nyakára akasztott kolompszóval búcsúztatnák!… Szégyelltem őt, haragudtam rá.

Aztán – lám, milyen gyorsan büntet a gondviselés! – hetekre, ha nem napokra rá ugyanez a szégyen már miattunk mardosott, a városunk miatt öntött el a keserűség.
Haragszom Kanizsára.
Kesernyésen tapasztalom, hogy mielőtt mások balgaságán, kicsinyességén csodálkoznánk, nem árt a saját portánkon is szétnézni. Van mit látni! Azaz: nincs mit.
Merthogy ellopták.
A középiskolánk előtti Hunyadi-emlékmű harangját vitte valaki haza.
Napok óta csupaszon mered a harangláb teteje. Most valami suttyó vitrinjében odahaza hirdeti a patkány becsületét, aki egy átmulatott diszkós éjszaka zárásaként – gondolom más majmok társaságában – föl mert mászni az emlékműre, és megszentségtelenítette azt.
„Jó” volt az időzítés… Míg másutt Hunyadit éltették, koszorúzták, a nándorfehérvári diadalra emlékeztek, és fejet hajtottak a múltunk nagyjai előtt, addig nálunk, a magyarnak mondott Kanizsán – a hajdani Csuka, Koncz, Cigonya, megannyi nagyszerű ember városában – meggyalázzák a legnagyobb magyar hősnek közterületen álló emlékművét. Pedig milyen büszkék lehetnénk rá!
Egyrészt: nem tudok túl sok bácskai-bánáti Hunyadi-emlékműről, még akkor sem, ha ő lenne a magyar-szerb történelmi múltunk, az együttélésünk vitathatatlanul legelfogadottabb alakja. Magyarán: közös hősünk.
Másfelől – és ez az, ami talán még inkább fáj:
Mondjon valaki a környékünkön oktatási intézményt, ami előtt ilyen impozáns harangláb díszelegne! Legközelebb tán a debreceni líceum előtt, de az már akkor állt, amikor Magyarkanizsa helyén még nádtenger volt, meg jó esetben néhány szegényes vityilló.
Meg is becsülik a jó debreceniek!

Bezzeg mi?

A harang, amióta avatva lett, alig-alig kondult. Ballagáskor, évente egyszer meghúzták. Ám az év többi részében állt kukán, pedig ünnepeknek, évzárónak, évnyitónak, tanárbúcsúztatónak, osztálytalálkozónak híján nincs sem a közösség, sem az iskolai naptár.
Hát: most már nincs többé mit húzni…
És így, hogy elhalt a szava, megint szegényebbek lettünk. Nemcsak a Hunyadi-emlékmű kisded harangjának vidáman zúgó hangjával. Hanem egy illúzióval.
Hogy képesek vagyunk felnőni a feladatunkhoz, őrizni az értékeinket és megtanítani másokat arra - mi a becsület, mi az emberség.