Az egykori Jugoszlávia területén lezajlott délszláv testvérháborúk „természetrajzáról” és az Isten képmására teremtett, nagykezdőbetűs Ember elbarbárosodásáról alighanem hátborzongatóan valósághű képet tudna festeni Muntyán Nándor, ha ma is élne. Ez a 39 esztendős topolyai férfi temérdek harci tapasztalattal felvértezve, igazi háborús veteránként térhetett volna haza 15 évvel ezelőtt Raška környékéről vagy Koszovóból, hogyha a sorsa felől másként rendelkezik az, akinek minden egyes tervünk fölött van egy saját terve is. Meglehet, hogy hihetetlenül hangzik, de Nándor a 90-es években – bácskai magyar ember létére – megjárta mind a három hadszínteret, méghozzá úgy, hogy saját elhatározásából, szabad akaratából öltötte magára a katonaruhát.


Amint 1991 őszén komolyra fordult a hadi helyzet Horvátországban, máris jelentkezett a frontra indulók csapatába. Aztán folytatta a tapasztalatszerzést Bosznia-Hercegovina területén (az ottani hegyekből 1995-ben tért haza), de számára még ez sem volt elég, mert a Szerbia elleni NATO-s légitámadások idején Koszovó felé vette az útját és újra csatasorba állt. Akár úgy is mondhatnánk, hogy jelen volt a balkáni őrület kibontakozásánál és a harci zaj elcsendesedésénél egyaránt. A mellésomfordált hadiszerencse sokáig elkísérte a titokzatosnál titokzatosabb útjain, és csak a legutolsó helyszínen, Koszovóban búcsúzott el tőle.
Muntyán Nándor özvegye, Mária ma is csak értetlenül csóválja a fejét, amikor a volt férje háborús kalandjaira terelődik a szó.

– A harctéren minden pillanatban az életét kockáztatta. Mi késztethette az ismeretlen veszélyek bevállalására?

– Ez a személyes döntése volt, a családdal nem beszélt róla. Elment, feliratkozott az önkéntesek listájára és csendben várta az indulásra vonatkozó értesítést. Ő úgy képzelte, hogy a frontról visszatérőkre más szemmel tekint a környezetük. Azt hitte, hogy majd őt is jobban megbecsülik és kapni fog rendes munkát. Dolgozott ő addig is az Umetnost Bútorgyárban, a Május 1-je Építőipari Vállalatban és az útépítőknél is.

 – A pénz, amit abban az időben ígértek az önkénteseknek, mekkora csáberőt jelentett?

– A német márkában fizetett nagy összegű zsold a háborús propaganda része volt. Nándor mindig kevés pénzzel tért haza. Pontosan emlékszem, mire futotta az egyik „fizetéséből”: vettünk egy kazettás rádiót meg az ő részére egy kabátot. Amikor pedig 1999-ben Koszovóba indult, a megindoklása mindössze annyiból állt, hogy: ez a kötelessége. Nem számít, hogy élve tér haza, vagy majd holtan hozzák, neki mennie kell! Hiába kérleltem, könyörögtem neki, hiába érveltem azzal, hogy legalább a lányunkra meg a fiunkra legyen tekintettel, nem lehetett lebeszélni, nem lehetett visszatartani. Az édesanyjának azt mondta, hogy: „Ha nem jövök vissza, vigyázzon a gyerekeimre!” Elkérte tőle a nyakláncát, amelyen egy feszület volt, hogy az majd oltalmazza a bajtól.



– Amíg távol volt, jelentkezett-e a családnak?

 – Legtöbbször hónapokon át nem tudtunk róla semmit. Mindig civil ruhában távozott és minden alkalommal katonaöltözékben érkezett haza. Egyetlen levelét őrizzük, az édesanyjának írta. Meg egy levelezőlapot küldött. Hogy merre járt, mit csinált, arról még kérdezni sem lehetett. Általában azzal hárította el a faggatózásunkat, hogy nem mesélnivaló dolgok azok, amelyeket ő látott és átélt. Amikor 1991-ben az első (szlavóniai) „bevetéséről” hazatért, magunk is úgy láttuk, jobb, ha nem kérdezgetjük, mert nagyon feszült volt, és minden zajra összerezzent, fölugrott. De aztán megint visszament: a Krajinai Szerb Köztársaságban 8 hónapot, a Boszniai Szerb Köztársaságban pedig 3 hónapot töltött el. Az utolsó útja tartott a legrövidebb ideig, még két hétig sem. Március 26-án indult, április 5-én pedig már halott volt. Egy Likovac nevű helység környékén, valahol kint az erdőben az albánok csapdájába kerültek. Nándort három találat érte: először a lábába kapott golyót, aztán a hasába, a harmadik viszont szíven találta. Az utolsó a kabátja felső zsebében tartott katonakönyvét is átlyukasztotta. A szemtanúktól úgy tudjuk, hogy őt is meg a társait is teljes egy órán át magára hagyták, senki nem sietett a segítségükre. Végül 18 éves kiskatonák mentették ki őket. A férjemet két topolyai bajtársa vonszolta el a táborhelyükre, de ő akkor már nem élt.

– A családtagok közül látta-e valaki a holttestét?

– Mi másnap értesültünk a hírről, táviratot küldtek. A katonaság szállította haza a holttestét. Éjjel fél 1-kor érkeztek a házunk elé. (Azt mondták, Belgrádban éppen átértek a hídon, amikor azt bombatalálat érte.) Az édesanyja kérésére felnyitották a koporsót, hogy megláthassa a fiát, és utána azonnal vitték a temetőbe, a halottasházba… A személyes tárgyait elkaptuk, és azóta is ereklyeként őrizzük. Azt a nyakláncot, amelyet indulásakor az édesanyjától kapott (már kettészakítva), a katonakönyvét, amelyet átlyukasztott a szívébe fúródott golyó, a személyi igazolványát, a dögcéduláját és a kettétört öngyújtóját. Találtak nála egy fésűt, egy konzervnyitót, egy csavarhúzót, egy csipeszt, 50 golyót és rágógumit is… A temetése után ismét emberpróbáló évek jöttek. Egyedül maradtam a gyerekekkel. Anyósommal felváltva vigasztaltuk egymást, így sikerült talpon maradnunk. Azóta már unokám is született. Gyakran eszembe jut, hogy a férjem azt mondta a frontra indulása előtt, hogy ő már nem fogja látni az unokáit. Tudta…