A múlt hétfőn (március 10-én) az újvidéki Alapfokú Bíróság verbászi osztálya peren kívüli tárgyalást tartott K. T. holttányilvánítási tárgyában. A tárgyalásra azért került sor, mivel az újvidéki Felsőfokú Bíróság az elhalt rehabilitálási tárgyában előzőleg kérte a nevezett halotti anyakönyvi kivonatának bemutatását. Ezt természetesen nem tudtuk megtenni, mivel K. T-t a „Verbászi Népbíróság halára ítélte” és a partizánok 1944 őszén, „közvetlenül a város felszabadulása után az ítéletet végrehajtották”, vagyis kivégezték, de az elhalálozását már nem jegyzeték be a halotti anyakönyvbe. Így, a halotti anyakönyvi kivonatot sem szerezhettük be. Nem maradt más, minthogy beindítsuk a holttányilvánítási eljárást.

  Már a rehabilitálási eljárásban tanúnak jelentkezett Z. E. magyarországi hölgy, aki szerint nincsenek meg a feltételek K. T. rehabilitálására, mivel „turáni vadász volt”. A Bíróság vélhetően ennek a hölgynek a (köz)beavatkozására kérte K. T. halotti anyakönyvi kivonatát. A sokéves gyakorlatom alatt a bíróság számos rehabilitálási ügyben erre nem tartott igényt, amikor nyilvánvaló volt, hogy valakit kivégeztek.
 A verbászi bírósági osztály, annak rendje és módja szerint, lefolytatta a holttá nyilvánítási eljárást, beleértve a Hivatalos Lapban az eljárás elindításáról szóló hirdetés közzétételét is.

Z. E. tanúnak jelentkezett a holttányilvánítási ügyben is ügyben és a fia – Z. T. úgyszintén magyarországi lakos – valamint néhány szerb nyelven beszélő férfi társaságában meg is érkezett a tárgyalásra. A publikumban elhelyezkedőkről a tárgyalás elején kitudódott, hogy többnyire az egyik szerb szélsőséges párthoz tartoznak. Közülük az egyik pedig úgy mutatkozott be, hogy a „vajdasági bűncselekmények kutatója”. Mindegyikük nevét és foglalkozását az eljáró bíró jegyzőkönyvbe vette.

A tárgyalás rendben lefolyt. Z. E-t is kihallgatták. Semmilyen érdemeleges adatot azonban nem tudott mondani, mivel K. T. kivégzésével kapcsolatban közvetlen ismeretekkel nem rendelkezett. Elmondta, hogy „soha egyetlen családtagját sem ismerte” az elhunytnak. Nyilatkozatát csak a másoktól halott, jobbára ellenőrizetlen információkra alapozta, miszerint K. T-t a „turáni vadász kollégái” ölték meg, mégpedig „féltékenységből”.

Meghallgatására az ügyben egyébként semmilyen szükség nem volt, mivel az ilyen eljárásban a bíróság csak a törvényben előlátott, a holttá nyilvánításhoz szükséges feltételek megléttét (vagy hiányát) állapítja meg. A bíróság a nem peres eljárásáról szóló törvény értelmében ugyanis holttá nyilvánítja azt a személyt (56. szakasz), akinek az életben létéről „az utóbbi öt évben nincsen semmilyen hír, és akinek a születésétől elmúlt 70 év”, vagy akinek az életben létéről „az utóbbi öt évben nincsen semmilyen hír és az eltűnése körülményei valószínűsítik, hogy nincsen életben” (1/b pont), illetve „ha háború alatt, a háborús események közepette tűnt el, és ha az életben létéről nem volt semmilyen hír az ellenségeskedés megszűnte utáni egy év alatt” (1/g pont).

Amikor a tárgyalás után Cs. M., az elhunyt unokájának társaságában elhagytam a tárgyalótermet, utánam jött Z. T. és ezt mondta: „Golyót kapsz a fejedbe!”  Ez annál inkább meglepet, mert éppen Z. T. nagyapja, illetve Z. E. apja volt az első ember, akit az 1944-ben kivégzett magyarok közül rehabilitáltak. Az ügyben én képviseltem Z. E-t, aki több alkalommal is köszönetet mondott a sikeres rehabilitálásért.

Néhány perccel később, miután a meglepetésből felocsúdtam, a bíróság biztonsági embere társaságában visszamentem a tárgyalóterembe és a bírónak elmondtam – a teremben lévő többi részvevő előtt – akik a bíróval még valamiről beszéltek (feltehetően a tárgyalást kommentározták) –, hogy mivel fenyegetett meg Z. T., majd ismét elhagytam a termet. Ekkor Z. T.  megint utánam jött és még kétszer megismételte (szerb és magyar nyelven is) a már elhangzott fenyegetést. Valójában megköszönte, amit tettem nagyapja rehabilitálási ügyében. Az önmagát történésznek nevező személy pedig fizikai leszámolást helyezett kilátásba, amire (szerencsére) mégsem került sor. – Tudjuk mi, hogy te (sic!) védted a temerini magyarokat is, akik megverték a szerb fiatalokat – tette hozzá.

Mindezek után felvetődnek a kérdések: Miért ellenzi egy magyar, akinek a partizánok kivégezték az apját, hogy egy másik magyar nagyapját – akit úgyszintén kivégeztek – rehabilitálja a bíróság? Milyen érdek fűzi a szélsőséges szerb párthoz? Miért akadályozza, hogy az ügyben egyedüli illetékes hatóság a törvény alapján megállapítsa, jogos-e a rehabilitálási kérem vagy sem? Képes lesz-e a bíróság az esedékes újvidéki rehabilitálási tárgyaláson biztosítani az érintettek testi épségét és az eljárás törvényességét?

A történtekről még az nap értesült a Magyar Szó szerkesztősége, de – mint utóbb megtudtam – „Varjú Márta és köre” nem tartotta közlésre érdemesnek az eseményt…

Újvidék, 2014. március 18.