1942. augusztus 20-án kétszáz bácskai magyar gyereket vittek Budapestre egy jutalomkirándulásra. Kivétel nélkül példásan tanuló, de szegény sorsú, általános iskolás diákok voltak. Péterrévéről tíz fiú és ugyanennyi lány utazhatott a magyar fővárosba. Hogy közöttük lehetett az akkor mindössze tizenkét esztendős Máriás Matild is, arról ma is, jó hét évtized távlatából is, csak a meghatottság és az elérzékenyülés hangján képes beszélni. 

Ugyanúgy, könnyeivel küszködve eleveníti fel azokat az alighanem nemzetféltésből született hazafias költeményeket és mélymagyar énekeket, amelyeket (az ő megfogalmazása szerint) a „magyarok ideje alatt” tanult az iskolában, és máig sem felejtett el.

– Hogy lehetne, aranyos, mindezt elfelejteni?! Az volt életem legszebb időszaka. Majd csak velem együtt múlik el! – mondja. Annak a budapesti útnak minden egyes mozzanatára emlékszem. Két hetet töltöttünk abban a gyönyörű városban. Amikor megérkeztünk, a vasútállomáson Horthy Miklós felesége várt bennünket. Mindannyian egy-egy csomag cukorkát kaptunk tőle. Aztán részt vettünk a Szent István-napi körmenetben. Jártunk a Szabadság téren, a Szépm űvészeti Múzeumban, a Szent István Bazilikában, a Mátyás-Templomban, a Kerepesi Temetőben, a Hősök terén, a Margit-szigeten, a Vidámparkban. Még felsorolni is hosszú. Szárnyal a lelkem, amikor ezekről a csodálatos, régi emlékekről van kinek mesélnem. Én nem vagyok tanult asszony, csak hat osztályt végeztem, de a szívemben, a lelkemben őrizem az én imádott magyarságomat. Ha nem lennék ilyen beteges és gyámoltalan, öregségemre még a magyar állampolgárságot is kérelmezném. Elmondhatatlanul sokat jelentene a számomra. Én úgy éltem le az egész életemet, hogy tudtam, a testem itt van, de lélekben egy másik ország népéhez tartozom. Az, hogy most énekelhetek, verselhetek neked, bearanyozza az egész napomat.

Egyéb teendőm nincsen: minden porcikámat, az összes idegszálamat vételre állítom – úgy várom a varázslatot. Ülök a hűvös szobában, a nemrég eltávozott tata ágyán, és csak hallgatom, hallgatom… Múlnak az órák egymás után, odakint már sötétedik, és ez a tündéri asszony csak nem fogy ki a szóból. Egymást éri a számtalan iskolában tanult költemény és dal. A „törékeny adatközlő, a felszabadult médium” teljesen megnyílik, a sarkig kitárt lelkébe borzongató érzés belelátni. „Szereplés” közben egyszer sem csuklik el a hangja, alig-alig téveszt szöveget, és amikor a legvégén (mintegy ráadásként) felolvas egy igen hosszú imát, egyszer sem vét hibát.

Máriás Matild 1930. január 20-án született Péterrévén. A családban tízen voltak testvérek. Közülük már csak négyen élnek. Mostanra pedig a 83 éves asszony is magára maradt. Majd hatvan esztendei házasság után, idén májusban veszítette el a férjét. „Akkor ment el a tata.” Találkozásunk talán csak a véletlenen múlott: úgy esett, hogy a temetési szertartás után, amikor már a gyászoló rokonság lassan szétszéledt, mi még ott maradtunk a sírnál. Megszólítottak, és a rövidke ismerkedés után, Matild néni – teljesen váratlanul – elszavalta nekem a Bácskai imádságot. Ott, a férje sírjánál. Mindez annyira valószerűtlen, ép ésszel felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan volt. De szinte felocsúdni sem volt időm az álmélkodásból, mert a szavalatot azon nyomban megtoldotta egy Horthy Miklósról szóló énekkel. Aztán még eggyel, meg még eggyel… Majd elindultunk, és ahogy lassacskán ballagtunk a kacskaringós kisúton a temető kijárata felé (Matild néni a tolószékben üldögélt), egymást követték azok a versek és énekek, amelyeket még sohasem hallottam.

Noha akkor helyezték örök nyugalomra a hites urát, az asszony már nem sírt, nem ejtett egyetlen könnyet sem, hanem énekelt. Az jutott eszembe: ha hallja, ennek bizonyára még a tata lelke is örül ott, fent…

Régtől fogva tudom, hogy az Isten nem fizet minden elsején. De nekem akkor fizetett. Matild néni által. Nem, nem pénzben. Szóban, dalban.