„Rabja lettem…”
2013.06.04. 19:30
- A rácozás könyve
Délvidéki S. Atillát elemista korában egyáltalán nem érdekelte a történelem. Amikor azonban nyolcadik osztályos lett, talált otthon a szekrényben – a mesekönyvek között – egy addig soha nem látott, különleges, régi térképet. Egy számára ismeretlen, furcsa formájú országot ábrázolt, amelynek magyar helységnevei voltak. A fiú akkor még nem értette igazán, hogy valójában milyen kincsre bukkant, de roppantmód érdekelni kezdte ez a titokzatos történelmi Magyarország.
A méltatlanul mellőzött, szinte teljes mértékben a perifériára kényszerített, szenttamási származású történész erről a következőket mondta:
– Az iskolában azt tanultunk, hogy a magyarok úgy jöttek ide. Apám meg közben arról mesélt, hogy mi történt az itt élő magyarokkal 1944/45-ben. Hogy akkor mennyi ártatlan ember esett áldozatul csak azért, mert magyar volt. Én akkor még nem hittem, hogy egy Ember ilyen borzalmas cselekedet végrehajtására képes lehet. Tito hős partizánjairól meg kiváltképp nem feltételeztem volna ilyesmit. Ráadásul a mi tankönyveinkben ezekről a vérengzésekről egyetlen szót sem írtak. A fordulatot az jelentette, amikor egyszer hallottam apámat az akkori szerbtanárommal erről a témáról nyíltan beszélgetni. A legnagyobb megdöbbenésemre, a tanárom is ugyanazt állította, mint apám. A számomra akkor derült ki, hogy a nagyapám csúrogi volt. És ő is egyike volt a lemészároltaknak. Na, onnantól kezdve én egészen más ember lettem. Valósággal újjászülettem. Elkezdtem keresni, kutatni, elkezdtem vásárolni és elkezdtem falni az ilyen témájú írásokat, könyveket. Azt mondtam apámnak, hogy vagy pap leszek vagy történész. Mire ő: „Pap nem lehetsz, mert ateista vagy, de tanár sem, mert abból a fizetésből meg nem lesz fehér kenyér!” Végül aztán a szenvedélyes igazságkeresésem kerekedett fölül, az győzedelmeskedett. Így vált belőlem történész. Mire egy kis kitérővel az újvidéki egyetemre jelentkeztem, akkorra már számomra nem sok újat tudtak mondani a múlt történéseit illetően. Mára meg már a rabja lettem ennek a témának.
A szerb-magyar történelmi viszály(kodás)nak nem is a legkiválóbb ismerője, hanem a mindentudója.
– Huszonöt éve ez a kutatási területem, és ebből a „mély rétegű régészkedésből” született meg a Fejezetek a rácjárások történetéből című könyv. A kötetet én magam kényszerültem kiadni 2009-ben, mert addig hiába kilincseltem vele bárhol, mindenütt elutasítottak. Ami számomra érthetetlen, hiszen nem tettem egyebet, csupán feltártam, megmutattam a valóságot. Nyilván számos döbbenetes ténnyel szembesülhet az, aki a könyvemet a kezébe veszi. Megtudhatja például, hogy a rácjárások előtt nem is éltek szerbek ezen a mi vidékünkön. Olyannyira nem, hogy maga Nándorfehérvár is magyarlakta volt. Meg azt is, hogy a múlt igaz tapasztalatától nem menekülni kell, hanem éppen felkészülni rá. Mindig jöhetnek újabb vérzivataros idők, újabb vészkorszakok.
Az Önben lak(oz)ó történész mindvégig arra gondol: végső ideje lenne már megírni a délvidéki magyarság történetét.
– Az igazi, a valódi történetét. Mert az eddigi kifordított, elferdített, torz történetírással tulajdonképpen csak megtévesztjük a tömegeket. Ha mindig csak elodázzuk és soha nem tárjuk föl az igaz múltat, akkor az itteni (maradék) magyarságot menthetetlenül elnyeli ez a hamis színekkel (meg)festett jelen.
A megkerülhetetlen kérdés: Ön szerint mi lesz a délvidéki magyarság sorsa?
- Kipusztulunk. Ez világos és egyértelmű. A délvidéki magyarság sokkal inkább a kihalás útján jár, mint például a csángóság. Nálunk erőteljesebb, nagyobb mértékű az önfeladás. Meg aztán folyamatosan irtják is a magyarokat. Békében békés eszközökkel, háborús időszakban meg fegyverekkel. Aztán ezzel egy időben egyfajta szellemi népirtás is zajlik. Nekem szent meggyőződésem, hogy amikor 14 évvel ezelőtt megkezdődtek a NATO általi légicsapások Szerbia területén, akkor a koszovói albánokkal egy időben, egy füst alatt minket, délvidéki magyarokat is ki akartak füstölni. Ez csak azért nem történt meg, mert Belgrádban valószínűleg mérlegeltek, és ezért a párszázezer magyarért nem merték megkockáztatni azt, hogy kihívják maguk ellen a nemzetközi közvélemény haragját. Úgy gondolták, hogy mivel az albánok muszlimok, az ő érdekükben senki nem fog szót emelni.
Ide kívánkozik az a kissé baljós, fenyegető hangzású mondat, amit Ön már sokszor elmondott: „Miért hisszük, hogy ami egyszer már megtörtént, az soha többé nem fog megismétlődni?”
– Erre tanít bennünket az a történelem, amelyről én a könyvemben beszélek: ”… ne csak akkor, az utolsó percekben jöjjünk rá fölkészületlenül, hogy mit is mulasztottunk: hogy ha már éltünk és mozogtunk, akkor élnünk és tennünk is egyenes gerinccel, önbecsüléssel kellett volna! Hogy az életet néha kockára kell tenni ahhoz, hogy érjen is valamit. Utólag, természetesen, már könnyű okosnak lenni, de nem is ér sokat…”
Úgy tűnik, mintha nálunk a normális folyamatnak éppen az ellenkezője történne. Mintha könnyebben mondanánk le a becsületről, mint az anyagiakról.
– Ez viszont elsősorban a politikusoknak a bűne. Én azt vallom, hogy nem lehetséges a nemzetet mindenek fölé helyezni. Mit gondolunk, hány magyar él a világon? Döbbenetes lesz, amit állítok: a hangoztatott 15 millióból – bőven számítva is – legfeljebb csak 5 millió a valóban magyar érzelmű emberek száma. Azoknak is csak a fele él otthon, a többi az anyaország határain túl. Ez is azt erősíti, és azt támasztja alá, hogy egy széteső, kihaló nemzet a magyar. Nincsen neki nemzettudata. Ezért aztán nem árt tisztában lenni azzal, hogy kiirtásra vagyunk ítélve.
Gondolom, órákon át tudna mesélni arról, hogy miféle támadások érték Önt is, a könyvét is…
– Talán úgy, úgy foglalhatnám össze egy mondatban az eddigi tapasztalataimat, hogy: a gyanakvás nagyobb, mint a befogadás. Tanulságos volt, amikor például azt vágták a fejemhez, hogy ezzel a rácozással csak azt értem el, hogy kiírtam magamat a történészek társaságából. – Miért? Ki rácozik még rajtam kívül? – kérdeztem vissza. Sokan sokfélét mondtak, elképesztő badarságokat is, sértéseket is. Leginkább mégis az fáj, hogy maga a szakma sem hajlandó befogadni. Például éppen egyik kollégám, a megboldogult Pál Tibor volt a munkámnak a legocsmányabb bírálója. Ezért én mindvégig „szembe széllel” haladok.
A színtiszta igazságnak talán éppen csak a felszínét érintjük, ha azt mondjuk, hogy ezt a könyvet nagyon szerették volna elhallgatni. Még csak tudomást sem venni róla. Mintha nem is létezne. Időről időre azonban fel-felbukkan valaki, aki hozzá mer nyúlni. Még a megjelenése évében (2009-ben) tartottak egy könyvbemutatót Temerinben Csorba Béla szervezésében. Aztán két évvel később foglalkozott vele a Magyar Szó meg az Újvidéki Rádió is. Majd egy hosszú csend következett.
– Vittem én ezt a könyvet mindenkihez, akit csak egy kicsit is érdekelt a téma. A tény, hogy a politikusok menekülnek tőle, az tagadhatatlan. Legfeljebb csak magánjellegű, négyszemközti beszélgetéseinkben támogatják, a nyilvánosság elé azonban már nem akarnak, vagy nem mernek vele kiállni. De talán egyszer ez is megváltozik…
Úgy tűnik, most megint van valakinek bátorsága felvállalni és mögé állni, ugyanis éppen ma este lesz Szenttamáson, Délvidéki S. Atilla „szűkebb hazájában” egy könyvbemutató.
Szabó Angéla
Szerző: Gitro
Szólj hozzá!
Címkék: történelmi Magyarország A rácozás könyve rabja Délvidéki S. Atillát
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://margitzoltan.blog.hu/api/trackback/id/tr316052279
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.