Ötször jártak nála a tolvajok - Óbecsei anziksz
2013.06.03. 21:32
Az egyik szemem könnyezik, a másik meg kuncog – amikor meglátom a takaros kis-konyhában és az utcai tisztaszobában a használati tárgyakkal gazdagon körülbástyázott falakat. Az egyik helyiségben ott virít a kétfajta tűzhelyhez támasztott piros bicikli; kissé távolabb ott meredezik a falnak döntött, hordozható vaslétra; az ablak előtti fotel mögött talpra állítva a régi időket idéző fűrész; előtte pedig a répaszedőásó; az egyik sarokban, a konyhakredenc végében a biciklipumpa meg a kályha rácsos vasfedele; a spájzajtó előtt pedig ott sorakoznak a glédába rakott (kerti) szerszámok: a vaslapát, a gereblye meg a két vasvilla. A falon szögre akasztva lógnak a táskák, a szatyrok. A szobába pedig bekerült a másik piros kerékpár, meg az ablak alá rakva hét sor, bontásból származó tégla…
Ez persze csak amolyan gyors villámleltár, amit első pillantásra felfedezek. Alighanem ez egy tipikus, újabb kori, kisbácskai natura morta! – mondom magamban –, de valami olyasféle, amely igazmondó tükörként veri/vetíti vissza a mindennapi sanyarú nyomorunkat. Groteszk is, meg megmosolyogtató is egyben.
Szerencsére az „apró termetű házacska” gazdája (és egyben egyetlen lakója) nem pesszimistán tekint erre a farkastörvények elvén működő árnyékvilágra! Nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs kedélyű bácsika – elvégre vérbeli muzsikusember. Harmonikás.
Szerencsére az „apró termetű házacska” gazdája (és egyben egyetlen lakója) nem pesszimistán tekint erre a farkastörvények elvén működő árnyékvilágra! Nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs kedélyű bácsika – elvégre vérbeli muzsikusember. Harmonikás.
Azt hiszem, fölösleges megkérdezni, hogy a 73 éves Kiss Lajos bácsi miért csinált valóságos raktárt a konyhájából meg az úgynevezett első szobából. Akinek van szeme, az látja, érti a lényeget szavak nélkül is.
– Itt, Óbecsén nagy divatja lett most a lopásnak – mondja az idős ember. – Nálam már ötször jártak a tolvajok. Volt, amikor a kapu tetején ugrottak be, máskor meg a szomszédos ház felől érkeztek. Eddig még csak az udvarban garázdálkodtak, a lakásba nem merészkedtek be. De kintről már szinte mindent elvittek, ami mozdítható volt. Leginkább azokat a vascsöveket sajnálom, amelyeket még a házépítéskor vásároltam. Egy teljes állványt össze lehetett belőlük szerelni. Na, meg azt a jó kis fűrészbakot! Az is fémből készült. Gondolom, szép summát kaptak értük a tolvajok! Elmentem én azon melegében több hulladékfelvásárló-telephelyre is, hátha legalább az egyiket megtalálom és hazahozhatom, de hiába kerestem. A lopók rafináltabbak, biztos elvitték egy távolabbi átvevőhelyre, egy másik községbe vagy másik faluba. Amikor első ízben jöttek be az udvaromba, akkor valóban jó fogást csináltak. Az összes szerszámomat elpakolták. Ugyanazon az éjjelen a szomszédomat is meglátogatták. Nála ezer euró értékű holmit szedtek össze. Hiába jelentettük a lopást a rendőrségen, az elkövetőknek se híre, se hamva. Én már kétszer is kihívtam a „nyomozókat”, de nem volt semmi értelme.
Az óbecsei idős ember már szinte minden értéktárgyát, minden kincsét biztonságba helyezte a lakásban. Őrizetlenül, felügyelet nélkül csak egy asztal maradt kint a verandán és egy kevés, télről kimaradt tűzifa a kamrában. És persze Lajos bácsi két szemefénye (bánatos is egy hangyányit emiatt): a motorbiciklik. Azokat már nem tartotta illendőnek a szobában rejtegetni. Úgy gondolja, hogy kint is valamelyest biztonságban vannak, mert több helyen, több réteg lánccal is lelakatolta őket. Kár lenne, ha elvinnék – veti közbe –, mert még mind a kettő üzemképes. A már-már „muzeális értéknek” számító világoskék „libakecerőt” időnként meg is szokta jár(t)atni. „Szeretek motorozni!” – mondja huncutul mosolyogva, majd így folytatja a meséjét:
– Utoljára a Vodokanalban dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. Most húszezer dinárt kapok. A fiam munka nélkül maradt, az ősszel elbocsájtották a Flora Konzervgyárból, így őt segítenem kell. Nekem már kevés dologra van szükségem. Huszonkét éve halt meg a feleségem egy autószerencsétlenségben, azóta egyedül élek. Az egyetlen kikapcsolódásom a rádióhallgatás meg a rendszeres napi séta. A szórakozásom pedig a harmonikázás. Van szájharmonikám is, meg „amolyan rendes” is. Amíg muzsikálok, addig nem gondolok a betörőkre. Addig nem foglalkoztat az, hogy mi lesz holnap.
Amikor pár háznyi távolságból visszatekintek, azt látom, hogy Lajos bácsi áll az úttest közepén és integet. Magamban megint csak kuncogok. Nem kérdeztem meg tőle, hogy a „Hej, ribizli, piros bicikli…!” refrénű bugyuta kis nótát el tudná-e muzsikálni. Pedig látván a lakásban a két piros bicajt, stílszerű lett volna, azt hiszem.
Szabó Angéla
Szerző: Gitro
Szólj hozzá!
Címkék: tolvajok betörés megélhetési bűnözés anziksz vajdasági magyarok Vajdaság Délvidék Óbecse délvidéki magyarok
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://margitzoltan.blog.hu/api/trackback/id/tr836052281
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.