Ezt az albumom inkább tudom be afféle napló bejegyzésnek. Otthon létem során gépemmel megindúltam egy magányos sétára az egykor pompájában tündöklő fa ritkaságokat őrző csókai parkba ...

A látvány ami fogadott, hát az roppant elkeserítő és siralmas...

Nem kell kertészmérnöknek lennem ahhoz hogy tekintetem végig vetve a még álló fákon lássam a fák betegségben szenvednek…soha nem látott elhanyagoltság mutatkozik rajtuk, a talajon, a szakszerűtlen gyepkezelés…ledrimbolt növényzet közül felnyögő megtört kis ibolya fejek…És nem drámázok... a szemétről itt-ott bokrok mögött meghúzódó gödrökben, még nem is beszéltem…

A rózskerteknek már nyoma sincs…

Az utak mellett egykor végig húzódó sövény bokrok még itt-ott felkiáltanak, hogy valaha léteztek ők is...

Beteg a csókai park.  A szívem szakad meg érte. Leültem egy padra és nem szégyelem, leírom könnybe lábadt a szemem, hogy ilyen mértékű az igénytelenség...,hogy idáig jutott szülőfalum…minden kidöntött fával gyermekkorunk emlékei tűnnek el.

A kastély az én életemben egy külön személyes ragaszkodás. Vén falait vizsgálgattam vajon meddig állja még a helyét az idővel harcolva és egy kéz nincs ki betapassza egyre táguló sebeit. Ebben a kastélyban még egész kislányként szaladgáltam a folyosókon. Beültem az igazgató patináns irodájában és amikor kimentem a terasszára, mint minden „csoffos” kislány, azt képzeltem én vagyok a hercegnő és értem jön egy bátor lovag. Aztán ahogy nőtem itt ebben a kastélyban gépeltem le az érettségimet és az akkor még „irodistáktól” zajos termek, folyosók tele voltak élettel. Bevillant a kép amikor mosolygó arcok fogatták az érettségim jó hírét...

Álltam a vén falak előtt az ajtón lakat..bent pedig a sok emlék...

Nagyon szomorúan sétáltam haza.