Aki mégis nejlonszatyrot gyárt, hord, vagy importál, akár egy év börtönbüntetésre is számíthat. A környezetvédelmi minisztérium, több civil szervezet és az ENSZ Fejlesztési programja már évek óta a biológiailag lebontható anyagból készült táskákat népszerűsíti, de nem ért el átütő eredményt, ezért szigorúbb rendelkezésre volt szükség.

Magyarkanizsaiként Mauritániáról szabad legyen megjegyezni, hogy a mórokról kapta a nevét, javarészt a Szaharán terül el. Szerbiától tucatszor nagyobb. Nyugat-afrikai állam. Beszédes adat, hogy míg ott az ország 0,2 %-a számít megművelt termőföldnek, addig nálunk ez az arány azért imponálóbb. Önbecsülésünk végett fontos, hogy azt a másfél ezer kilométernyi aszfaltutat - amivel Mauritánia rendelkezik -, Észak-Bácska néhány települése, közutaink és utcáink leméregetése révén - simán überelhetnénk. Tehát: ott és itt is vannak parasztok, viszont mi lényegesen jobb úthálózattal bírunk, aminek csak a minőségével nem szabad dicsekednünk.

Ám mégis akad dolog, ami arra késztet, hogy a világ szegénye mórok előtt fejet hajtsak. 

Betiltották a nejlonzacskót.

A hümmögő, vállat vonogató kórusnak meg üzenem: a példa nem egyedi, Ruandában már évekkel korábban fölszámolták a nejlonzacskózást. De a ruandai fejlettségről most nincs értelme beszélni, mert nem lehet mérce nekünk az a közeg, ahol néhány éve bozótvágó késekkel gyilkolásztak meg egymillió embert. (Persze, a balkáni vérzivatarban sem kispályáztak a hóhérok, csak az eszközök voltak kifinomultabbak, modernebbek, fehér emberhez méltóbbak...)

Haza is ért a témám.

Most, hogy vége az (egyik) újévvárásnak, illő dolog lenne megbeszélni a jövőre vonatkozó elképzeléseinket. Belefér-e a magyarkanizsai, lokálpatrióta, városias gondolkodásba az, ha az év legvidámabb éjszakáját néhány tucatnyi idióta hangos durrogással teszi tönkre? Európai magatartásnak tekinthető-e vadidegen ünneplők közé hajigálni robbanószereket? 2013. Szilveszterén hogy engedjem majd a központi népünnepély résztvevői közé a gyerekeimet? Hisz az utcákon idén is tombolt a féktelenség. Fenyőfák tetejére, ablakpárkányokra dobáltak pirotechnikai eszközöket. A nagyobb hangahatás érdekében a patronokat esőcsatornákba, meg gázkonvektorok (!) szellőzőnyílásába helyezve robbantották föl. Békésen szunyókáló kisgyerekek, öregek, pihenni vágyó beteg emberek ablaka alatt ment a kéretlen cirkusz. Rakéták, robbanótöltetek, fülsüketítő petárdák, kisujjnyitól az elefántvadászatra elegendő méretűig landoltak a földön, mások lába alá gurítva, nem ritkán kabát kapucnijába dugva. Az aljasság nem ismer mértéket.

Nincs itt szegénység, míg ilyen úri huncutságokra költ a jónép! Hány kenyér ára pukkant, hány liter tej ára fröcskölt szét szikrát a csillagos decemberi égbolton?

Akik végig élték a közelmúlt balkáni háborúit, a behívózást, frontszolgálatot, a bombázásokat, nem biztos, hogy csatazajra emlékeztető detonációtól lesznek jókedvűek. Tovább fűzve: tudomásul kéne vennünk, hogy nem az számít civilizált magatartásnak, ha embertársainkat hagyjuk kedvükre garázdálkodni, hanem inkább az, amikor a hülyeségnek és az ártó szándéknak gátat szabunk. Törvénnyel, vasszigorral, he kell.

Halkan teszem hozzá, nincsenek vérmes reményeim a szabályok betartatását illetően. Különösen igaz ez akkor, ha a hamarosan bekövetkező szerb karácsony meg újév kapcsán – a régi tradíciót követve – újfent hallani majd a szolgálati pisztolyokból leadott üdvlövéseket meg a levegőbe lődöző vadász-, meg ki tudja még miféle fegyvereket. Mit várunk el a pattanásos suhancoktól, ha a városi rendeletek betartatói is áthágják az előírásokat? 

Pedig mindezt egy tollvonással lehetne szabályozni. Lett légyen szó környezet- vagy zajszennyezésről. 

A négerek már megoldották.

Az ottani parasztnak esze ágában sincs nejlonzacskóval rútítania környezetét, robbantgatva ünnepelni.

Az itteninek még igen.