1939. szeptember elseje pénteki nap volt.

A mi falunkban nagy dolgok történtek.

Gyújtogatáshoz riasztották az önkéntes tűzoltókat.

Az elmeháborodott bognár örökre eltűnt.

És a perjel azonnali hatállyal egy ismeretlen városba helyezte át a fiatal jezsuita káplánunkat, akit annyira szerettünk.

- Nem vagyok bűnös. Nem. Ebben a történetben nincs vétkes. Ez valami sajátságos szórakozottsága a sorsnak. Nem evilági, hanem meseszerű. Akár a csillagok járása. Olyasmi, amit a gyerekeknek mondunk, miközben persze hitetlen a szívünk, mert már nem látjuk a sárkányt és a tündért se. Magam sem tudom hogyan történt. Nem értem miképpen, de mindennél tisztábban látom, hogy ennek így kellett lennie. Mint amikor kemény nesszel fordul le a fáról a levél. Nincs ok és okozat. Csak a földet érés száraz zizzenése. Komolytalan, semmi kis végszó. Mégis az értelemnek, a matematikai kiszámítottságnak annyi bizonyítéka, tarka képsorai fűzhetőek hozzá, hogy azok az egész univerzumot teleönthetik színekkel, hangokkal. És ilyenkor betöltődik az űr a teljességgel. Talán csak az ősz szeszélye indított meg. Talán ott követtem el az első rossz lépést, amikor a felöltőt hanyagul vállamra terítve elindultam a Disznópiac felé. A kalapot a szememre húztam, és nem láttam a gömbakácokon elszáradó virágokat. Ha akkor fonnyadt bagrenát rágcsálok, mint gyerekkoromban gyakran, vagy megállít valaki diskurálni, esetleg behívnak egy ismerős gazdához pohár szagos mustra: egész másként alakul az életem. De én mentem a végzetem felé. A pékség sárga falához dőltem és a bokrok takarásában vártam. Megcsapott a kemence füstje, a sülő kenyér szaga terjengett. Ő pedig – ahogy reméltem - szokásához híven alkonyatkor jött. Megállt a Csonka-féle köröszt előtt. A kovácsolt vaskerítést markolta, és a feszületet nézte egy darabig. Aztán valami tempós lassúsággal, meglehetősen vontatottan tűrni kezdte az ingujját, mint egy nehéz testi munkához veselkedő iparos, vagy kocsmai verekedéshez nekifohászkodó izgága legény. Volt ebben a sötét mozdulatban elszántság és baljós fenyegetés. Könyékig kilátszott göbös, erezett keze. Ökle megdagadt, mint két pöröly, és akkor egyszeriben hadonászni kezdett és ordított hozzá, hogy zengett bele a környék. A madarak szétrebbentek a lombokból, egy asszony körösztöt vetett, míg másik kezével sietősen az ablak zsalugáterét húzta be, a kutyák csaholtak az udvarokon, én meg hideg borzadállyal figyeltem. Szent Miska a megfeszített Krisztussal veszekedett. Torkaszakadtából kiabált, ijesztően kidagadt nyakerei kitüremkedtek a gallérja fölött, és nehéz, mázsás ökölcsapásokkal hasította a levegőt, ütötte a világot. Őrjöngve kért számon, hangja süvöltötte a miérteket és a levegőben vadul kalimpáló öklét rázta, fenyegette a Megváltó bronz mását. A semmit vagdalta gyilkos csapásokkal. A szemét kereste a názáretinek, merőn nézte a megbicsaklott arcot és tekintete sárga lángot vetett. Haragja kirobbanó erejét valami iszonytató elkeseredettségig növelte. Míg kivörösödött arccal, dúlt képpel, habzó szájjal pörölt a hangja egyre ráspolyosabb lett. Artikulátlan vonyításba fulladt, akár a csapdába fogott vadállatot hallani. Szűkölt, nyüszített és testét rázta a néma fájdalom. Ahogy fogyott belőle a szusz már csak rekedten hörgött, és tüdeje sípolva szedte a levegőt. Keze még meg-megrebbent, mint beteg madár szárnya. Bágyadt lemondó legyintés. Aztán már az se. Üres tekintettel álldogált. Úgy tűnt, mint aki fokozatosan tér eszméletéhez. Rendezgette magát. Észrevett. Röstelkedve köszöntött. Nézett rám, nagy csúnya véreres szemekkel. Szent Miska akkor már nem volt eszelős. Csak egy borostás, fáradt és szomorú ember. Mondtam neki, hogy hazakísérem. Rám hagyta. Nem örült neki, de nem is ellenkezett. Ballagtunk egymás mellett szótlanul. A hűvös oldalon lévő háza előtt kerekes kút állt. Papsajt nyílt az árokparton és a takaros porta meszelt tégla járdáján vártam, míg a rozsdás kulcs zörrent a zárban. A szárazkapu szemöldökfa-gerendáján fakult sárga tábla hirdette, hogy a házban bognármester él és dolgozik. A verandán ültünk le. Egy pohárba pálinkát töltött, amit elém tolt. Ő nem ivott. Aztán beszélni kezdett. Hangja olyan volt, mint az akós hordóval leborított méhkas döngése. Nem nézett a szemembe. Valahová, mögém meredt, és szemgödrében a lugas árnyai mélyültek. Tompán koppantak a szavak. S míg szólt hozzám, nekem élesedő nyilallás támadt a bordáim között, egyre vadabbul kalimpált a szívem. Éreztem, hogy sápadok. Szent Miska gyónt. A kopott asztalon mázas vizeskancsó állt és a hokedli lába olykor szárazon reccsent, miközben egy ember szíve sajgó fájdalmával csordult tele az este. Azt mondta, hogy régen nős volt. Feleségét szerette. Esküvőjükre a jegygyűrű mellé egy fából készült kis körösztöt adott az asszonynak. Somfából faragta, mert az Úr feszülete is abból készült. Szent Miska azt tanulta: a somfát ez annyira elszomorította, hogy Jézus megsajnálta és megígérte, hogy a somfák soha többé nem fognak akkorára nőni, hogy körösztöt lehessen készíteni belőlük. Csavaros és görbe lesz. A virágának négy szirma, kettő kisebb és kettő nagyobb, a körösztöt fogják jelképezni. Mindegyik szirom szegélyének a közepén egy rozsdás szögnek a nyoma fog belevésődni, és a murvalevél a közepén a töviskoronához hasonlít majd, amiből vörös bogyók fejlődnek ki. Az asszonya örült a kis feszületnek. Éltek egymás mellett. Gyermekük nem született. Hosszú évek után aztán máról holnapra elment a szép felesége. Búcsúlevelében ott volt a kis faköröszt. Csak két rövid sort írt, hogy hazugság volt minden. A somfát soha nem is ismerték Palesztinában. És Szent Miskában attól a naptól kezdve meghasadt valami. Nem érdekelte többé a munka. Nem evett és nem ivott. Egybefolytak éjjelei és nappalai. A műhelye előtti tuskón ücsörgött és gondolataiba temetkezett. Azon töprengett: ha nem somfa volt a feszület, akkor vajon miből lehetett? Már éppen válaszolni akartam volna valamit, amikor karon ragadott és a házba tuszkolt. Odabent maga a pokol fogadott. Elszörnyedve láttam, hogy a bútorzat ripityára verve hever szanaszét, kész csatatér, fölfordulás a szobák belseje, mintha valaki szánt szándékkal darabolta volna szét a drága berendezést. Az üveges vitrin tört szilánkjai, szálkásra szétvert ajtószárnyak, szőnyeg, rongyok és csonkolt deszkák, lécek között egy másfél embermagasságú borzalmas köröszt állott, diribdarab fákból, összeácsolva, vaspántokkal, kapcsokkal összeszögecselten. Iszonytató volt látni. Az a rettenetes, százféle elemből, szilánkokból összerakott feszület leginkább egy középkori várbörtön szurtos kínpadjára hasonlított. Szent Miska hónapok óta készítette. Ment a Járás jegenyéi alatt, és azokból hasított anyagot. A sudárra nőtt jegenyék bizonyos, hogy látták elmenni az asszonya alakját. A park gesztenyéjének ágát törte, ami alatt először fogták meg egymás kezét. Szétverte a nyoszolyát, lefeszegette a fenyőbútorok polírozott lapjait, összetörte a fésülködő tükör cseresznyefa rámáját, mert abban vélte látni a nő arcát. Az utcákon bolyongva szekercével vámolta a fasorokat. Sarki magányos fák ágait metélte, amelyekhez mind emlék kötötte. Forgácsolta a világot, eszelős módon tákolgatva saját maga készülő körösztjét, amibe fájdalmán túl beleácsolta a reménytelenségét, a magányát és kiszáradt lelkének égő bánatát. Volt abban a körösztben vetemedésre hajlamos bükk, ami hajdan árnyékot vetett; szürkésbarna dió, ünnepi kalácsba való; sárgás sötétedő színű szagos hárs, amiből meg Szent Miska felesége a reggeli teát készítette; kőris szerszámnyél forgácsa és asszonykéz koptatta tölgyfa korlát; rideg, törékeny szil, rozsdaette szögekkel odatűzve. Korhadt fadarabkák, kerítések lécei, nyárfás tanyák emlékei, keshedt csézából leütött ékszerű deszkadarabok: ezek a semmi szilánkok voltak Szent Miska múltjának elemei. A szoba szurtos csöndjébe beszűrődött a hold hulla fénye és a köröszt nyúlt árnya kettőnk közé vetült. Mintha egy égi vezényszóra összebeszéltünk volna: a hitehagyott elöl, én, a pásztora meg hátul, tapogatva, egyszerre emeltük föl. Szuszogva igazítottam a fordulóknál, cipeltük, néha a földön húztuk, s lihegtünk. Míg a sötét utcákon vittük, remegve gondoltam arra: mi lesz, ha valaki meglát?
De csak a néma Nepomuki szobra láthatott bennünket, és a szája elé szorított keze fölött, igénytelenül faragott arcának minden szögletében egy-egy ráncnyi szomorúság lakozott. Amikor a Tiszához értünk nedves párák lengtek az ég felé, mint az álomképek és az erdő pogány dallamokat dudorászott. A lejáró mellett, a Sziget fái között, abba a porhanyós, puha földbe állítottuk föl a körösztöt. Ezernyi csillag hitvány fénye világolt. Szent Miska a feszület jobbján állt. Nézte még egy kicsit, aztán a folyó felé indult. Fáradt lépteit a harmatos fű és a zsombék susogása nyelte el. Leguborodtam a köröszt balján, és gallyakat, száraz avart, szénát kapartam a tövébe. Mikor föllobbantak a lángnyelvek, fényük kettéhasította az éjszakát. Sötét volt és mégis világos. A folyó visszatükrözte az égő feszületet, a pattogó szikrákat, a szerteugráló parázsdarabkákat, amik foltokat égettek a Sziget sűrű aljzatába. Azt mondják, a legenda úgy tarja, hogy az oroszlánkölykök mindig halva születnek és csak az anyjuk fájdalmas ordítása rázza őket életre. Engemet Szent Miska fájdalmas üvöltése és égő körösztjének csöndje ébresztett rá arra, hogy aki boldogtalanságra ítéltetik, annak nem lehet feloldozást kérnie, se remélnie. Az ő körösztjét az Úr faragja, teszi vállára és veszi le róla, ha majd elvégeztetett. Hiába az Ige és hiába az Igazság. És most páter klarisszime már csak egyre kérlek: penitenciaként küldj engem másik rendházba! A Tisza mellett elveszítettem a meggyőződésemet.
Mea culpa, mea maxima culpa!

1939. szeptemberének legelején nagyot változott a világ.

Meggyulladt a mindenség.

A Szigetben meg elégett egy feszület.

És ma már tudom, hogy elégett ott más is, aminek talán neve sincs. Olyan volt, mint Krisztus igazi körösztje. Semmilyen fából, evilági anyagból nem lehet azt megácsolni.