Kedden (november 27-én) kézbesítette számomra a postás Pásztor Istvánnak, a Tartományi Képviselőház elnökének (magyar nyelvű!) levelét, amelyhez mellékelve volt az „Európa kisebbség: kisebbségi jogok, mint az emberi jogok konferencia záróhatározata”. 

– Mivel demokratikus társadalmunk minden egyén politikai, gazdasági, szociális és kulturális egyenlőségre törekszik, úgy ítélem meg, hogy közös részvállalással a konferencia elérte célját, és sikerült áttekintenünk a kihívásokat, a kisebbségi jogok identitás formáinak változásait, vívmányait, feltételrendszerét, összefonódását, de a tolerancia és a multikulturalizmus politikájának hiányosságait is – értékelte a konferenciát Pásztor István a november 23-i keltezésű levelében.

Az (eredeti elnevezés szerint), „a kisebbségek Európája: kisebbségi jogok, mint az emberi jogok konferenciára” 2012. november 16-án a – a tolerancia nemzetközi napján – került sor, Vajdaság AT Képviselőházának nagytermében. Védnökei a Tartományi Képviselőház és az Európai Parlament (EP) Hagyományos Kisebbségek, Nemzeti Közösségek és Nyelvek Frakcióközi Munkacsoportja (ún. Intergroup) voltak.

Az értekezlet célja „az új kisebbségi politikák kialakítása kihívásainak és lehetőségeinek áttekintése” volt „a XXI. század második évtizedét jellemző politikai, gazdasági, szociális és művelődési változások tükrében”.

A vendéglátó Pásztor István képviselőházi elnök mellet, a konferencián Nebojša Stefanović, a szerb képviselőház elnöke, Adriano Martins, az Európai Unió szerbiai küldöttségének helyettes vezetője, Jan Lueneburg, a szerbiai EBESZ-misszió demokratikus átalakulással foglalkozó osztályának vezetője és Tabajdi Csaba, az Európai Parlament (szocialista) képviselője mondtak (többnyire politikai) köszöntőt.

 A felszólalók közül különösen Tabajdi Csaba (aki egyébként az Intergroup társelnöke is) vonta magára a figyelmet, akinek a (nem mindenben tekintetben megalapozott) véleménye, hogy „Szerbia – a nemzeti tanácsok felállítása révén – a legjobb példája a perszonális autonómia megvalósításának”. Meglátása szerint „Szerbia büszke lehet erre a jogi vívmányra, amely még Európa számára is példaértékűnek bizonyult”. Arról viszont már nem szól, hogy még az itteni magyar közösségen belül is eltérőek a vélemények a Magyar Nemzeti Tanács jogállásáról és teljesítményéről.    

A értekezlet második részének előre bejelentett felszólalói (Deli Andor, a tartományi kormány alelnöke, tartományi oktatási, közigazgatási és nemzeti közösségi titkár, Dušan Ignjatović, a szerb kormány Emberi- és Kisebbségi Jogi Hivatalának igazgatója, Goran Bašić, a köztársasági polgári jogvédő kisebbségügyi helyettese, Muškinja Heinrich Anikó, tartományi ombudsman) „a szerbiai kisebbségi közösségek helyzetének alkotmányjogi keretéről” készítettek (hivatali) beszámolót.

A részvevők jó része azonban a délutáni ülés kezdete előtt (csakúgy, mint a vendégek és a felszólalók egy része) már eltávozott, mivel erre már – az „állófogadás” után – került sor, vagy pedig az egyes beszámolók érdektelensége miatt.  (Így nem egészen világos, hogy a tanácskozás 10 pontból álló záródokumentumát végül ki fogalmazta meg, illetve fogadta el.)

            A szervezők kezdeményezése támogatást érdemel, hogy tartományi szintem kerüljön megvitatásra az emberi- és nemzeti kisebbségi jogok állása. A konferencia azonban sajnos nem volt kellően előkészítve.

Megrendezésére a tolerancia napja alkalmából került sor, ezért inkább ünnepi ülésként és nem olyan értekezletként lehetett felfogni, amelyen alapos vizsgálat alá került volna a felvetett téma. Ezt az is igazolja, hogy az e sorok írójának szóló meghívót november 13-án, vagyis két nappal a konferencia kezdete előtt kézbesítették.

A meghívó levélben az is olvasható, hogy a konferenciának „külön figyelmet kell fordítani a Szerbiában élő kisebbségek politikai képviseletsége problémáira és távlataira, a szerbiai nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsainak munkájában szervezett tapasztalatokra, egyszóval választ kell találni, melyek a multikulturális Vajdaság és Szerbi európai több dimenziós önazonossága kiépítésének politikai, gazdasági, szociális és művelődési követelményei”.

A tolerancianapi ünnepi hangulat, a meghívottak összetétele és az előre megszabott menetrend azonban nem tette lehetővé a kitűzött célokkal kapcsolatos érdemi vita kialakítását. Hiányzott egy alapos, tudományos (és nem politikai) módszerekkel elkészített elemzés is az emberi és a nemzeti kisebbségi jogok állapotáról a Vajdaságban, ami vitára késztethette volna résztvevőket. Nem utolsó sorban pedig egy nyilatkozat tervezet, amit ugyancsak észrevételezni lehetett volna. (Egy ilyen elemzéssel a Tartományi Képviselőház egyébként már régóta adósa az itt élő nemzeti közösségeknek, és ezt az adósságot ez a konferencia sem törlesztette.) Így, többnyire csak – főként a toleranciával kapcsolatos – általános felszólalások és megállapítások hangozottak el.

  

            Az „elfogadott záróhatározat” 3 első pontja kiemeli, hogy a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény „minden hiányossága ellenére is jó példaként szolgál a többség és a kisebbség viszonyának rendezési politikáihoz”.

            A 2. pont megállapítja, hogy a kisebbségek jogai „a szubszidiaritás elvének tiszteletben tartására épülnek”.

            A 3. pont szerint Szerbiában az „emberi és kisebbségi jogok törvényes kerete kielégítő, de ezen a területen nem kellő és következetes a törvény alkalmazása, sem a törvény alkalmazásának figyelemmel kísérése”. Ez magyarán azt jelenti, hogy a jogszabályok ugyan jók, de azokat a gyakorlatban nem alkalmazzák. 

            A 4. pont követeli a nemzeti kisebbségi jogok védelmét a különböző területeken szabályzó jogszabályok összehangolását a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvénnyel, hogy „elkerülhető legyen a különböző rendelkezések alkalmazásának ütközése”. Ez a megfogalmazás is – az első pont függvényében is vizsgálva – arra utal, hogy ez a törvény (is) módosításra szorul. 

            Az 5. pont szerint „némely nemzeti kisebbségek számára tulajdonképpen ellehetetlenül az oktatás, a tájékoztatás és hivatalos nyelv- és íráshasználat terén jogaik érvényesítése”. Ez valójában azt jelenti, hogy komoly gondok vannak a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlati alkalmazásával. Ennek a pontnak a második mondata viszont bizonyára csak a megfogalmazók (vagy a fordítók) számára érthető (és értelmes): „A kisebbségi jogok elért szintjének megkérdőjelezése nélkül elengedhetetlen, hogy ezeken a területeken a széles hatásköröket az adott nemzeti kisebbségekhez igazítsák.”

            A 6. pont felhívást tartalmaz a Köztársasági Nemzeti Kisebbségi Tanács és a Nemzeti Kisebbségi költségvetési Alap „aktiválására”. Ez egyúttal annak a beismerését is jelenti a tartományi hatalom részéről, hogy a kisebbségvédelmi intézményrendszer bizony nem működik. (Ide tartozik Vajdaság AT Nemzeti Közösségek Tanácsa és a Tartományi Képviselőház Nemzetek Közötti Viszonyok Bizottsága, amelyek eddig szinte alig hallattak magukról.)

            A 7. pont felhívja a figyelmet, a többségi nemzet tagjai számára „lehetővé kell tenni, hogy megismerkedjenek a nemzeti kisebbségek kultúrájával és hagyományaival, valamint a kisebbségek számára biztosított jogokkal”. Ebből arra lehet következtetni, hogy hatalom (és a többségi nemzet tagjai) az elmúlt csaknem hét évtized alatt nem túlságosan igyekeztek megismerni a kisebbségek sajátosságait és jogait.

            A 8. pont beismeri, hogy „az új kormány megalakulásával szűkültek az emberi és a kisebbségi jogok keretei”.

            A 9. pont szerint „világosan meg kell fogalmazni a közhatalmi szervekhez való hozzáférést biztosító intézkedéseket (hivatalos nyelvhasználat és a foglalkoztatás alkalmával való arányos képviseltség)”. Ezzel kapcsolatban viszont az a kérdés, hogy ha még csak ezután kívánják megfogalmazni az intézkedéseket, akkor mikor lesz azokból a gyakorlatban valami?

            Az utolsó (10.) pont követeli, hogy vegyék figyelembe az egyenjogúság-védelmi, a közérdekű információk és személyes adatvédelmi biztos, valamint a polgári jogvédő ajánlásait „a nemzeti kisebbségi nemzeti tanácsok megválasztását szabályzó jogszabályok módosítását illetően”.

            A záróhatározatnak nevezet dokumentum egy sort sem tartalmaz viszont arra vonatkozóan, hogy milyen határidőn belül és kinek kell megvalósítani a felsorolt feladatokat és követelményeket, javítani a kisebbségek helyzetén. Ez nélkül pedig félő, hogy ezek is csak „holt betűk maradnak a papíron”.

             Kísérő levélében Pásztor István felkérte a részvevőket, hogy „sugallataikkal és javaslataikkal járuljanak hozzá a témával kapcsolatos kezdeményezésekhez”. Itt viszont az a kérdés vetődik fel, hogy kinek ez a kötelessége és ki kapja ezért a fizetést?

  

Újvidék, 2012. november 28. 

(Fotók: Ótos András)

__________

1. A konferenciáról bővebben lásd Virág Árpád Soha sem lehetünk elégedettek című írását, Magyar Szó, 2012. november 17., 1. és 5. o.

2. A felhívás szövegét lásd a http://bozokiantal.blogspot.com/2012/10/a-vajdasagi-magyar-kozosseg-azonossaga.htmloldalon. 
3. A dokumentum eredetijét lásd a http://bozokiantal.blogspot.com/2012/11/a-kisebbsegek-europaja-kisebbsegi-jogok.htmloldalon.