Hogy a vajdasági magyarságnak szinte bármit le lehet nyomni a torkán (minden különösebb nehézség nélkül), az már eddig számtalanszor bebizonyosodott. Nemzetiségi jogait illetően csupáncsak másodrendű, a szerbiai társadalom perifériára taszított, megkiskorúsított népcsoportként már úgy megedződött a gyomra, hogy akár a vasszeget is megemészti. Már akkor sem emelkedik szólásra, ha történetesen meglopják, kifosztják, kirabolják. Akkor sem kiabál, ha megpofozzák, megverik. Azt is némán tűri, ha nem csupán a vagyonára, hanem már egyenesen az életére törnek. Sőt legújabban még holtában is megalázhatják. Még örök nyugvóhelyén, a temetőben sem hagyják pihenni. Még a földi élet végállomását jelentő sírgödörben is meglopják. Mert megtehetik. Vele még ezt is megtehetik. 

Az elmúlt időszakban cifrábbnál cifrább történeteket lehetett hallani a környezetünkben elharapódzott lopásokról, rablásokról. A klasszikus tyúktolvajok, akik állandó jelleggel garázdálkodtak falvainkban (még a megboldogult szocializmus esztendeiben is), mostanra már elbújhatnak szégyenükben az újabb kori agyafúrt és rafinált betörők mellett. Órákat vehetnének tőlük rablásból, fosztogatásból. És lophatnának tőlük: tippet, ötletet. Mert nem csupán az idők változnak, hanem maguk az elkövetők is. Idomulnak a modern kor követelményeihez. Alkalmazkodnak az új, a változó körülményekhez. Olyan terepeket derítenek fel, ahol szabadon garázdálkodhatnak. 

A nyár végén és az ősz elején a termőföldeken jegyezték a mi vidékünkre jellemző lopás egyik legextrémebb válfaját, a gigantikus méreteket öltő szántóföldi tolvajlást.  Annak is a legkirívóbb eseteit Szenttamáson, Tornyoson és a bácsfeketehegyi határban. Mindhárom településen euróban számítva is hatalmas összegre rúgott a kár, amelyet a napraforgó- és a kukoricaföldeken okoztak a hatalmas mezőgépekkel felszerelkezve érkezett idegenek. Akik a saját szakállukra végezték (de ám gőzerővel) az időszerű terménybetakarítást. Az általuk eltulajdonított szemtermés értéke mindhárom esetben a tízezer eurót is meghaladta.

Ugyancsak a nyáron történt az az emlékezetes eset, amikor Horgos közelében a vasúti síneket szedték fel a tolvajok. Azt persze nem tudni biztosan, hogy miféle indíttatásból követték el tettüket. Jobb ötlet híján csupán, vagy esetleg príma üzletet láttak a sínpár felszaggatásában és fémhulladékként való értékesítésében. Annyi azonban biztos, hogy a vállalat dolgozóit még aznap berendelték egy kis éjszakai rohammunkára, hogy a hiányzó sínszakaszok pótlása után mielőbb helyreállhasson a forgalom.

Aztán következett az újabb ámulatba ejtő történet. Amikor ugyancsak a homokvidéken, egészen pontosan Bácsszőlősön kezdték meg egy trafóállomás szó szerinti (le)bontását. A némi szakértelmet is igénylő „munkálatokat” (ez esetben) nyilvánvalóan nem kiskorú elkövetők végezték. A maguk szakmájában is nagymenőnek számító kábeltolvajok ily módon a falu teljes lakosságát „büntették”, ugyanis a településen több órán át szünetelt az áramszolgáltatás.

Szabadkán idén több postarablás is történt. Mint anno a Vadnyugaton. De a város arról is híres, hogy gyakran a pénzautomaták közelében ólálkodnak a jól képzett zsebmetszők. Ahogyan a város központjában esett meg az is, hogy a bankból távozó idős asszonyt egyszerűen leütötték. Kórházba került, és pár nappal később belehalt a sérüléseibe. Az áldozat hiába volt a Magyar Nemzeti Tanács egyik tanácsosának az édesanyja, az ügyben nem történt semmilyen előrelépés. 

Topolyán az éléskamrák kifosztására szakosodtak a besurranó tolvajok. Csantavéren pedig az üzletek kirámolása a vissza-visszatérő slágertéma. Csak az elmúlt egy hónapban több üzlethelyiséget törtek fel. Szinte teljesen kiürítették az egyik piactérhez közeli vendéglőt. Mintegy 60 kilogramm fagyasztott húst tulajdonítottak el, és elvitték az összes fellelhető italt. Még a reggeli nyitásra előre elkészített, felszeletelt citromokat is bepakolták. Az elkövetőknek nyilván nem volt túlságosan sietős a dolguk, mert még arra is futotta az idejükből, hogy egy-egy kiválasztott italt lehörpintsenek ott a helyszínen. Miután kiszolgálták magukat, távoztak.  Még ugyanazon az éjszakán a vendéglőtől alig pár méternyire lévő ügyvédi irodába is bemásztak. Onnan eltulajdonították a legfőbb munkaeszközt, a számítógépet és egy csomó iratot is magukkal vittek. Majd pedig következett a trafik feltörése. Amely a már jól bevált forgatókönyv alapján, menetrendszerűen zajlik. (Valahányszor üzlethelyiséget törnek fel, az újságosbódé kirablása már csak mintegy ráadás következik. Alighanem az így zsákmányolt, kilószámba mérhető cigaretta jelenti a fizetséget a jól végzett munkáért.) És történt mindez a falu szívében. Alig százméternyire a rendőrállomástól. Az épület ablakából akár oda is láthattak volna, már ha odanéztek volna. Csak éppen nem néztek oda… De eltüntették egy reggelre a földműves-szövetkezet épülete előtt posztoló már muzeális értéket képviselő vasekét is. Nem csoda, hogy a színesfém tolvajok szemet vetettek a helyi viszonylatban ereklyének számító, műemlékként „őrizett” vaskolosszusra, hiszen több mázsát nyomhatott. És az értékesítői szép kis summát kaphattak érte. Kész csoda, hogy csak mostanában kelt lába. Évek óta ott díszelgett.

Aminek viszont már a fele sem tréfa, az éppen a gátlástalan garázdálkodók hihetetlen bátorsága, vakmerősége és magabiztossága.  Már nem csupán az éj leple alatt, a hajnali órákban járják az utcákat, hanem világos nappal is bemerészkednek a családi házak portájára. Sőt olyankor is beosonnak, amikor tudván tudják, hogy a család otthon tartózkodik. Már annak sincsen visszatartó ereje. Sőt, nyilván épp olyankor jelent a számukra igazi kihívást az összekuporgatott pénz meg a családi ékszer felkutatása. Mintha az égvilágon semmitől sem félnének a már harcedzett elkövetők. Mintha már jó előre tudnák, nekik aztán semmiképp sem eshet bántódásuk.

Alighanem valami ilyesmivel lehet csak (meg)magyarázni azt a legutóbbi hátborzongató történetet is, amely Keviben esett meg. A picinyke falucska alig két sor házból áll, mégis ezt szemelték ki maguknak a tolvajok. A hideg agyú elkövetők egy sírhelyet nyitottak fel azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a temetéskor a holtest mellé helyezett arany ékszereket megszerezzék. Az eltelt egy hónap alatt kétszer is kiásták az elhunyt idős asszony földi maradványait. Sőt másodjára a sírban nyugvó másik két holtestet is kiemelték. A kegyeletsértés hallatán/láttán nem csupán a parányi település lakói botránkoztak meg, hanem az egész környék felhördült. Úgy tűnik azonban, hogy mindhiába várunk „hivatalos magyarázatra”, mindhiába várjuk az elkövetők kézre kerítését. A sírgyalázó kriptarablóknak bottal üthetik a nyomát.

Hogy végül majd mi szabhat gátat ennek a fékevesztett megélhetési bűnözésnek (mert a végtelenségig csak nem mehet így), elképzelni sem tudom. Egy biztos: az egyre fokozódó szegénység, nyomorúság csak gerjeszteni fogja. Ahogyan a legfelső szintekről érkező minta is: amikor tolvajok tiltják másoknak a lopást. Hacsak nem követjük az egyik tornyosi asszony példáját! Aki a friss legenda szerint megelégelte azt, hogy úgy mennek hozzá a tolvajok, mint akik már hazajárnak, ezért szerzett egy puskát, és a váratlanul érkezőt lepuffantotta. Majd bement a rendőrállomásra, és felkérte az éppen szolgálatban lévő egyenruhásokat, hogy tüntessék el a holtestet a házából. Azok pedig (befejezvén az ajtóban megjelent asszony éléskamrájából származó étkek falatozását) szó nélkül felkeltek, és tették a dolgukat. Hogy igaz-e? Nem tudom. Mindenesetre: mesének nem rossz. Talán még a tolvajok elrettentésére is alkalmas. Ha elégszer elmondjuk… Mert egyébként semmi sem változik. Visznek mindent, ami csak mozdítható. Vagy, ahogy a barátom szokott fogalmazni: „Ellopják még az Istent is!”