Évek óta őrizgetek egy tenyérnyi térképet az íróasztalom üveglapja alatt. Országaira szabdalt Európa. Ahogyan bő két évtizeddel ezelőtt azt elképzelték. Rajta már önálló állam az akkori Jugoszlávia minden egyes tagköztársasága, sőt a két autonóm tartománya is. Esetünkben e két utolsó az igazán érdekes. Mostanában meg kiváltképpen. A déli tartomány elsősorban abból a szempontból, hogy éppen most himbálják, ringatják erőteljesen – idegen kezek – azt az oly sokszor emlegetett szerb bölcsőt. A hintáztatás pedig oly heves, hogy könnyen megeshet, egy óvatlan mozdulattal kifordítják belőle a gyereket. Ha a felemás helyzet végérvényes rendezése úgy kívánja, minden szentimentalizmus nélkül meg is teszik.

Vele ellentétben az északi szerb gyarmat sorsa még túlságosan képlékeny, még meglehetősen bizonytalan. Állapota csak annyira stabil és megbízható, mint a vízen a buboréké. A gazdasági önállóságról meg a szépen hangzó függetlenségről egyelőre még csak álmod(oz)ó Vajdaság most még legfeljebb csak egy tekintélyes kis domborulatot jelent a nagy szerb(iai) szőnyeg alatt. Amit most még közömbös tekintettel kerülgetnek. Amin átlépnek. Amin most még rajta taposnak. Megléte azonban az idő múlásával egyre irritálóbbá és kellemetlenebbé válik. És nem lehet majd a végtelenségig azt színlelni, hogy ha egyszerűen nem vesznek róla tudomást, akkor majd előbb-utóbb magától eltűnik. Mert nem fog.  

Tehát a húsz évvel ezelőtt felvázolt kis térkép tulajdonképpen a jelenlegi helyzetet vetítette előre. Minden-minden úgy történt, ahogy előre meg volt írva, rajzolva. Ami el tudott szakadni, az idővel el is szakadt. Ami képes volt önállósulni, az a saját lábára állt. Semmi sem tudta azt meggátolni. Mindegyik ország kiharcolta az önállóságát, kivívta a maga függetlenségét. Fegyverropogással, vérrel, verítékkel, könnyekkel, vagy csak csendben, békében, civilizált tárgyalások útján. Mára már csak a mi Vajdaságunk maradt meg a keserű/sanyarú rabszolgaságban, csak ez a minden szempontból letiport tartomány maradt teljesen szabad prédaként más keze-lába. (Alighanem mi leszünk majd az indiánregénybeli utolsó mohikán. Igen, a halott indián. Az, amelyik jó indián.)

Sajnos, olyasmit a legnagyobb jóindulattal sem állíthatunk, hogy azért értünk is folyik a harc. Mert agyafúrtan megszerkesztett tervek szerint és igen látványos módon dúl ugyan a fosztogatásos csata, tombol a zsákmányszerző háború, csak éppen mindez nem az érdekünkben történik, hanem ellenünkben. Szemlátomást orozzák el a javainkat, és csak úgy söprik ki a saját tulajdonunkat. Nem csupán annyit vesznek és visznek el, amennyit nem szégyellnek, hanem mindent-mindent, ami csak mozdítható. A tökéletesen megrendezett és levezényelt rablóprivatizáció esztendei után most már odáig jutottunk, hogy a vadidegen, jöttment szerb pénzemberek magát a szent anyaföldet is kivásárolják a lábunk alól. Ami pedig nem egyszerűen csak baj, hanem egyenesen katasztrófa.

Azt hiszem, érdemes ezt a parányi kitérőt megtenni egy a napokban történt, mértékvesztett arcátlansággal elkövetett garázdaság kapcsán is. Egy tornyosi mezőgazdasági termelő, Bilicki Imre esetére vonatkoztatva. Mert a párját ritkítja ez a számlájára elkövetett óriási gazemberség, az ő demonstratív szerecsenmosdatása. A nagygazda teátrális falhoz állítása – üldözéssel egybekötött sarokba szorítási jelenetekkel – nem is egy kukoricaföldre illő forgatókönyv szerint zajlott. Félelmetesebb, fenyegetőbb volt annál.

A Bilickivel való pilickézés túlmutat önmagán. Nem csupán figyelmeztetést, megregulázást jelent, hanem a nyers és barbár erőfölény fitogtatását is. Ami pedig az elrettentést szolgálja. Józan, paraszti logikával, mezei észjárással végiggondolva, ugyan mi más is állhatna a dolgok csipkefüggönnyel eltakart sötét hátterében.

Az egyik kulcsszó alighanem a Szerbiában tiszta erejéből tomboló, ördögi státushisztéria. Gazda kontra gazda(g). Fékevesztett versengés, embertelen harc a túlélésért, a puszta megmaradásért. És e cél elérése érdekében semmi sem drága. Minden eszköz bevethető. Kőkemény kiszorítósdi és életveszélyes kirekesztősdi ez a javából, amelynek a nem is titkolt végső célja – jelen esetben – a vajdasági magyar paraszt ellehetetlenítése, kispályára, mellékvágányra kényszerítése.  A vak is láthatja, hogy (itt és most) ki az úr az itteni földeken. Hogy kié a föld valójában. Nem, nem azé, aki megműveli. Valaki másé. (Az erősebb kutya törvénye érvényesül, nem az igazságé.)

Pedig Bilicki Imre sem éppen akárki. Nem egy névtelen senkiházi. Nem egy ”nem oszt és nem is szoroz”-féle kisbácskai magyar nímand. Hanem egy sokféle hájjal megkent, tőkeerős gazdáról van szó – nemrég még Cirokkirálynak nevezték ezen a vidéken --, aki olyan ember hírében állott, akinek esze is van, nemcsak pénze. Meg tekintélyes kapcsolati tőkéje is. Megfelelő politikai háttere is. Ő maga is meglehetősen dörzsölt figurává formálódott. Sokat látott, sokat tapasztalt ember. Naprakész információkkal rendelkezik. Jó előre felismeri a várható trendeket. Állnak mögötte is. Akkor hogyan lehetséges az, hogy mégis ujjat mer(észel)tek húzni vele? Kinek szúrhatja a szemét a tornyosi magyar parasztember folyamatos gyarapodása, gazdagodása? Ugyan kinek lehetnek heves féltékenységi rohamai a Bilicki birtok, a Bilicki birodalom láttán? Vérpezsdítően izgalmas kérdés.

A megélhetési bűnözés a mélyszegénységbe jutott Szerbiában most éli virágkorát. A lopás, a betörés, a garázdaság ezerféle válfaja már szorosan hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Hallunk is gyakorta cifrábbnál cifrább esetekről, amelyeken már szinte meg sem lepődünk, és meg sem botránkozunk.  A közelmúltban történt tornyosi kukoricatolvajlásos eset azonban hatalmas port kavart, és nemcsak kinn a határban. Bilicki Imre esete az ókéri Dragan Srećkovval valami nagyon-nagyon sötét dologról árulkodik…

Az történt, hogy egy héttel ezelőtt két idegen kombájn megkezdte a kukorica betakarítását Bilicki gazda bérelt földjén, egy 143 hektáros földterületen. És tette ezt minden előzetes bejelentés nélkül, rajtaütésszerűen, sötétedés után, a gazda tudta nélkül. A leszedett, mintegy 12 ezer euró értékű kukoricát még azon az éjjelen el is szállították a tolvajok. Mint akik jól végezték a dolgukat, másnap délelőtt folytatták az illegális kukoricaszüretet. Akkorra azonban már a gazda is felkészült: kihívta a helyszínre a rendőrség, az illetékes köztársasági felügyelőség, valamint a zentai önkormányzat képviselőjét, és lesz, ami lesz alapon, gazdatársaival ők is megkezdték a csőtörést, méghozzá a parcella másik végén. (Filmbe illő versenykombájnozás.)

A nem mindennapi kukoricaföldi szenzációra időközben összesereglett, szemét-száját tátó népes közönség cseppet sem zavarta a két idegen kombájn munkáját. A serény zugaratók rendületlenül rótták a sorokat, a fordulókat. Aztán, hogy árnyaltabbá válhasson az őszi (idillikusnak semmiképp sem mondható) kép, állig mundérba, gumibotba, fegyverbe öltözött rendőrök lepték el a kukoricaföldet. Akiknek viszont eszük ágában sem volt megakasztani a stikában végzett vasárnapi duplakombájnozás menetét. És szemmel láthatólag a minden törvényen felül álló ókéri gazda kísérőivel, testőreivel sem szándékoztak bajuszt (össze)akasztani.

Nyilvánvaló, egyértelmű volt a felállás: csakis az erősebbiknek lehet igaza. Ahogyan a végkövetkeztetés is világos: az íratlan maffiatörvényeket kíméletlenül be kell tarta(t)ni. A legutolsó paragrafusig. Ohne Pardon. A fehér hollónál is ritkább madár kategóriájába tartozó szabályerősítő kivételektől eltekintve, minden magyar embernek ehhez tanácsos igazodnia, ha nem akarja megütni a bokáját. Akármilyen ügyes és élelmes is, bármilyen messzire érjen is el a keze, nem terjeszkedhet a végtelenségig, nem növekedhet az égig. Mert az valakinek majd szúrni fogja a szemét. Akkor viszont előbb-utóbb láthatatlan falakba, korlátokba ütközik, ahonnan már egyszerűen nincsen tovább. Mert ami engedélyezett a szerbnek, az tilos a magyarnak. Valószínűleg a tornyosi Bilicki gazda is ezzel a kisebbségi sorsból eredeztethető „no way out”-helyzettel volt kénytelen szembesülni. És dicséretére legyen mondva: nem futamodott meg gyáván. A helyét megállta.