Bolhapiacon pártkönyvet tessék vásárolni, megéri !
2012.01.30. 09:47
Pártkönyvért munkahelyet cserében!
 |
| Meliket is vegyem? Kell egy demokrata, egy parlamenti magyar, meg egy-egy liberális és egy haladó is! Így jó lesz , ugye mama? |
Ismét divatba jött a pártkönyv. Van is neki nagy keletje. Mert valódi értéket képvisel.
Bár a módival hoztam összefüggésbe, a pártkönyvek esetében nincsenek meghatározó, irányadó divatszínek. Nagyságtól, formától, díszítéstől, cirkalmazástól függetlenül, ahány csak van, valamennyi kapós és kelendő árucikk a hazai politikai „bolhapiacon”. Alighanem azért ilyen nagy irántuk kereslet, mert alkalomadtán mindegyik kitűnő ajánlólevélként funkcionál, és a tulajdonosa előtt időnként olyan titkos ajtókat is megnyit, amelyek a pártonkívüliek, azaz a „közönséges földi halandóak” előtt mindvégig zárva vannak. Félreértés ne essék: az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy például az éppen hatalmat gyakorló, tömeges, országos pártok által kibocsájtott, tagságot igazoló könyvecskék mégis valamivel többet nyomnak a latban, mint mondjuk az ellenzék szerepét felvállalni kényszerülő pártok tagsági igazolványai. Erőteljesebb befolyásra, hatékonyabb kapcsolati tőkére, és jóval több privilégiumra lehet az erősebbek védőszárnya alatt szert tenni.
Nem meggyőződésből. Érdekből!
Na de, miért is jó az nekünk, hogyha éppen – pusztán véletlenül – ott lapul a táskánkban, a pénztárcánkban, a farzsebünkben, vagy éppen az asztalfiókunkban egy sokat ígérő pártkönyv? Mikor érezhetjük párttagságunk előnyét, mikor élvezhetjük az egy kalap alá tartozás gyümölcsét? Mostanában mind gyakrabban kerül szóba, hogy elhelyezkedni – mi több: egy jól fizetett munkahelyet találni – másképpen már nem is nagyon lehet, csak úgy, hogy az ember még időnap előtt kiszemel magának egy szimpatikus politikai pártot, és hoz egy olyan döntést, hogy ő bizony betagosodik. Belép. Lesz, ami lesz. Nem számít. Csak már egyszer belül legyen. Csak már egyszer bekerüljön a sodrásba. Aztán már majdcsak alakul a sorsa valamilyen irányba.
Nyilván nem minden ember teszi ezt csak azért, mert „párttaggá válni legalább egyszer az életben!” – ez volt a szíve minden vágya, és nem is tagosodik be mindenki tiszta lelkiismerettel. Hanem inkább csak logikus, hűvös észérvek alapján, valamilyen józan megfontolásból, valamilyen számításból. Ellenszolgáltatások, kedvezmények, juttatások céljából. Alighanem sok friss pártkatona esetében ez képezi az igazi motivációt, és ez jelenti a hatalmi szervezet első számú delejes csáberejét, nem pedig a szervezet kemény politikai programja, vagy éppen az érdekvédelemben felvállalt szerepe.
Hazánkban nem csupán a munkahelyeket, hanem a hatalmi kulcspozíciókat, funkciókat is szinte kizárólag pártbeli hovatartozás alapján osztogatják. Mármint egymásnak. Egymás között. Az elvtársak. Az első körben elvégzik a különböző nagy pártok egymás között az úgynevezett globális vagy primér leosztást. Az szerint, hogy melyik politikai szervezet a társadalom mely területét irányítja és ellenőrzi is egyben, ki milyen tevékenységért felelős. Alapkövetelmény például az előzetes felparcellázás és osztozkodás lebonyolítása, még mielőtt egymással szövetségre lépnének, mielőtt például koalíciót alkotnának. Sokszor így osztják el egymás között az igazgatói helyeket, de nemcsak az állami tulajdonban lévő gazdasági vállalatokban, hanem az egészségügyi- és az oktatási intézmények meg a közvállalatok esetében is. És ami a legborzasztóbb, ezekről a cégekről, üzemekről, intézményekről gyakran, mint a párt tulajdonáról, úgy beszélnek. (Akár a Jugoszláv Kommunista Párt a szocializmus évtizedeiben.)
Szerbiában, a közszférában (rendőrséget, katonaságot is beszámítva) mintegy 650 ezren dolgoznak. Csak magában az államigazgatásban 28 ezren vesznek fel havonta olyan 46 ezer dinár körüli átlagfizetést. A közvállalatok igazgató bizottságában túlnyomó részt pártkáderek csücsülnek. Akik természetesen nem ingyen végzik ezt a „tevékenységet”. Csak ezek, a pártok által javasolt kiváltságos emberek 155 millió dinárjába kerülnek az országnak. Aztán a mostanában szaporodásnak, lombosodásnak és virágzásnak indult különféle intézetek, ügynökségek, tanácsok működtetésére évente nem kevesebb, mint 820 millió dinárt kell az állami kasszából elkülöníteni. Ezekben az irodákban csaknem 10 ezer – szintén jobbára csak valamelyik párt kötelékébe tartozó – embert sikerült elhelyezni.
Legyen mindenki párttag!
Ha már – egyes esetekben – valamicske anyagi haszonnal is jár, vagy tán éppen kimondottan kifizetődő párttagnak lenni, akkor mindenkinek be kéne lépnie egy ilyen politikai szervezetbe. Ha másért nem, hát pusztán amiatt, hogy legalább így valósuljon meg az oly szépen (és utópisztikusan!) hangzó esélyegyenlőség és az egyenrangúság. Tagtoborzó-jelszónak, párthuszár-verbuváló jelmondatnak még az is megtenné, hogy: Legyen mindenki párttag! Nem is kéne valamilyen nagyon elmés, kacifántos szlogennel vacakolni! Enélkül is meglódulna, csak úgy tódulna a jónép!
De mi történik akkor, ha (képletesen szólva) dugig megtelik már a pártszékház? Ha majd annyi lesz a jelentkező, hogy szinte egymás tyúkszemét tapossák a leendő elvtársak a mihamarabbi bejutásért, a pártvezér pedig egyszer csak létszámstopot rendel el, és teltházat jelent? Meglehet, hogy akkor üti majd fel azt az ocsmány fejét a párton belül a korrupció… Ami azt jelenti, hogy csakis azoknak a nevét veszik pártlajstromba, akik a tagkönyvért cserében egy bizonyos összeget csúsztatnak a listaíró zsebébe. Bár ezzel még korántsem lesz megakadályozható a pártok túlzsúfoltsága, túltelítődése. Az elvtársi tumultuson legfeljebb csak a tagoknak a szervezetből való kizárása, eltávolítása, menesztése segíthet majd. Márpedig a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb minden egyes szervezetben elkezdődik a trónharc, az eszmei-politikai differenciálódás, a viszálykodás, a torzsalkodás, és elkerülhetetlenné válik a végső leszámolás. De hogy lesz-e valaha is olyan párt, amelyből majd tömegesen és fejvesztve menekülnek a káderek…?!
Bárcsak lenne!
Nem meggyőződésből. Érdekből!
Na de, miért is jó az nekünk, hogyha éppen – pusztán véletlenül – ott lapul a táskánkban, a pénztárcánkban, a farzsebünkben, vagy éppen az asztalfiókunkban egy sokat ígérő pártkönyv? Mikor érezhetjük párttagságunk előnyét, mikor élvezhetjük az egy kalap alá tartozás gyümölcsét? Mostanában mind gyakrabban kerül szóba, hogy elhelyezkedni – mi több: egy jól fizetett munkahelyet találni – másképpen már nem is nagyon lehet, csak úgy, hogy az ember még időnap előtt kiszemel magának egy szimpatikus politikai pártot, és hoz egy olyan döntést, hogy ő bizony betagosodik. Belép. Lesz, ami lesz. Nem számít. Csak már egyszer belül legyen. Csak már egyszer bekerüljön a sodrásba. Aztán már majdcsak alakul a sorsa valamilyen irányba.
Nyilván nem minden ember teszi ezt csak azért, mert „párttaggá válni legalább egyszer az életben!” – ez volt a szíve minden vágya, és nem is tagosodik be mindenki tiszta lelkiismerettel. Hanem inkább csak logikus, hűvös észérvek alapján, valamilyen józan megfontolásból, valamilyen számításból. Ellenszolgáltatások, kedvezmények, juttatások céljából. Alighanem sok friss pártkatona esetében ez képezi az igazi motivációt, és ez jelenti a hatalmi szervezet első számú delejes csáberejét, nem pedig a szervezet kemény politikai programja, vagy éppen az érdekvédelemben felvállalt szerepe.
Hazánkban nem csupán a munkahelyeket, hanem a hatalmi kulcspozíciókat, funkciókat is szinte kizárólag pártbeli hovatartozás alapján osztogatják. Mármint egymásnak. Egymás között. Az elvtársak. Az első körben elvégzik a különböző nagy pártok egymás között az úgynevezett globális vagy primér leosztást. Az szerint, hogy melyik politikai szervezet a társadalom mely területét irányítja és ellenőrzi is egyben, ki milyen tevékenységért felelős. Alapkövetelmény például az előzetes felparcellázás és osztozkodás lebonyolítása, még mielőtt egymással szövetségre lépnének, mielőtt például koalíciót alkotnának. Sokszor így osztják el egymás között az igazgatói helyeket, de nemcsak az állami tulajdonban lévő gazdasági vállalatokban, hanem az egészségügyi- és az oktatási intézmények meg a közvállalatok esetében is. És ami a legborzasztóbb, ezekről a cégekről, üzemekről, intézményekről gyakran, mint a párt tulajdonáról, úgy beszélnek. (Akár a Jugoszláv Kommunista Párt a szocializmus évtizedeiben.)
Szerbiában, a közszférában (rendőrséget, katonaságot is beszámítva) mintegy 650 ezren dolgoznak. Csak magában az államigazgatásban 28 ezren vesznek fel havonta olyan 46 ezer dinár körüli átlagfizetést. A közvállalatok igazgató bizottságában túlnyomó részt pártkáderek csücsülnek. Akik természetesen nem ingyen végzik ezt a „tevékenységet”. Csak ezek, a pártok által javasolt kiváltságos emberek 155 millió dinárjába kerülnek az országnak. Aztán a mostanában szaporodásnak, lombosodásnak és virágzásnak indult különféle intézetek, ügynökségek, tanácsok működtetésére évente nem kevesebb, mint 820 millió dinárt kell az állami kasszából elkülöníteni. Ezekben az irodákban csaknem 10 ezer – szintén jobbára csak valamelyik párt kötelékébe tartozó – embert sikerült elhelyezni.
Legyen mindenki párttag!
Ha már – egyes esetekben – valamicske anyagi haszonnal is jár, vagy tán éppen kimondottan kifizetődő párttagnak lenni, akkor mindenkinek be kéne lépnie egy ilyen politikai szervezetbe. Ha másért nem, hát pusztán amiatt, hogy legalább így valósuljon meg az oly szépen (és utópisztikusan!) hangzó esélyegyenlőség és az egyenrangúság. Tagtoborzó-jelszónak, párthuszár-verbuváló jelmondatnak még az is megtenné, hogy: Legyen mindenki párttag! Nem is kéne valamilyen nagyon elmés, kacifántos szlogennel vacakolni! Enélkül is meglódulna, csak úgy tódulna a jónép!
De mi történik akkor, ha (képletesen szólva) dugig megtelik már a pártszékház? Ha majd annyi lesz a jelentkező, hogy szinte egymás tyúkszemét tapossák a leendő elvtársak a mihamarabbi bejutásért, a pártvezér pedig egyszer csak létszámstopot rendel el, és teltházat jelent? Meglehet, hogy akkor üti majd fel azt az ocsmány fejét a párton belül a korrupció… Ami azt jelenti, hogy csakis azoknak a nevét veszik pártlajstromba, akik a tagkönyvért cserében egy bizonyos összeget csúsztatnak a listaíró zsebébe. Bár ezzel még korántsem lesz megakadályozható a pártok túlzsúfoltsága, túltelítődése. Az elvtársi tumultuson legfeljebb csak a tagoknak a szervezetből való kizárása, eltávolítása, menesztése segíthet majd. Márpedig a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb minden egyes szervezetben elkezdődik a trónharc, az eszmei-politikai differenciálódás, a viszálykodás, a torzsalkodás, és elkerülhetetlenné válik a végső leszámolás. De hogy lesz-e valaha is olyan párt, amelyből majd tömegesen és fejvesztve menekülnek a káderek…?!
Bárcsak lenne!
 |
| Jaj pici lánykám, jobb lesz, ha pottyantól az egészre! |
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://margitzoltan.blog.hu/api/trackback/id/tr776052598
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.