Aki élete során akár csak egyszer is bekerül a szerbiai egészségügyi rendszer darálójába, az (igen nagy valószínűséggel) hamarosan rémtörténeteket kezd el mesélni mindarról, amit látott, hallott – másokkal kapcsolatban, vagy arról, amit éppen a saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni. És ha már egyszer csúfosan pórul járt, alighanem gyorsan elveti majd az egykoron volt pozitív előítéleteinek súlyos koloncát. Már ha egyáltalán dédelgetett magában valaha is idillikus képet a honi egészségügyben uralkodó állapotokról. Ha pedig evilági nyűglődése során talán többször is belefutott már a pergő puskatűzbe, a golyózáporba, aligha fog hinni annak a rózsaszínű csendéletnek, amelyet a fehér köpenyes társadalomról igyekeznek festeni gyakorta a politikusok.

Hosszú-hosszú időn át nyilvánvalóan az volt az általános társadalmi érdek, hogy az egészségügy szégyenletes általános helyzetével kapcsolatosan jobb igét hirdessenek, mint amilyen a kőkemény valóság. (Nem véletlenül vonom le ezt a következtetést, ugyanis ezt példázta a gyakorlat.) Igyekeztek olyan látszatot kelteni, hogy a Szerbiai Egészségbiztosítási Intézet – kisebb-nagyobb zökkenőkkel ugyan, de – tulajdonképpen eredményesen gazdálkodik, ügyesen sáfárkodik a rábízott pénzzel. De amint az a mi Szerbiánkban lenni szokott: a látszat csalt. És az még hagyján is volna, ha csak maga a látszat csalt volna! De csalt néhány élbolyos, korábban országos hírűnek és igen komoly szakmai tekintélynek örvendő egészségügyi intézmény vezetője is, meg az orvosi gárdája néhány kiválósága is. Legalábbis mostanra már igencsak megalapozott ennek a gyanúja.

A Szerbiai Egészségbiztosítási Intézet 20 milliárd dináros veszteséggel zárta az elmúlt évet. És hogy a dolog még abszurdabb legyen, ezt a „pompás eredményt” az igazgató úr egyenesen sikerként könyvelte el. Merthogy könnyűszerrel lehetett volna ennek az összegnek akár a duplája is. A korábbi években ugyanis az volt a jól bevált gyakorlat, hogy az előző évihez képest – decemberre – mindig szinte megkétszereződött a hiány. És ezt az adósságboglyát egyre csak görgeti maga előtt, évről évre. (Tudom, az oximoronok oximoronja ez a folyamatos energiahiányos állapot. Mégis nagyon úgy fest a dolog, hogy „az Úr szőlője sehogyan sem akar teremni”.) A veszteség oroszlánrészét a gyógyszertárak irányába való tartozás jelenti. Elsősorban azokról az orvosságokról és olyan gyógyhatású készítményekről van szó, amelyek az úgynevezett pozitív gyógyszerlistán szerepelnek, vagyis amelyek vénykötelesek. (Megközelítőleg 2000 fajta orvosságról van szó. Legutóbb 238 termékkel bővítették a lajstromot.) Érdemes megemlíteni, hogy időről időre hallani olyan véleményeket is, amelyek szerint, ha az országban nem lennének állami ellenőrzés alatt a gyógyszerárak, akkor azok a mostaninál jóval alacsonyabbak lehetnének, és maguk a rászorulók is könnyebben hozzájuthatnának a megszokott orvosságadagjukhoz.


Az elmúlt másfél évben a szerb nyelvű fővárosi lapokban gyakran jelentek meg olyan írások, amelyek arról számoltak be, hogy a siralmasan legatyásodott – már-már koldusbotra juttatott – szerbiai egészségügyben valósággal tombol, és soha-soha nem látott méreteket öltött a korrupció. Egyes intézményekben gigacsalások egész sorozatát követték el a hitványlelkűséggel megvert legfelső vezetők és a hippokratészi esküt szemrebbenés nélkül megtagadó/megtaposó/meggyalázó gyakorló orvosok, hivatásos gyógyítók. Akik igencsak gyakran koptatták a titkos ösvényeket. (Nemes Nagy Ágnes mondott olyant, hogy: „Ez az ösvény, sosem fösvény.”) Az általában igencsak szégyenlősen induló, és a zűrös ügyek kivizsgálásában folyton el-elakadó, füstkavaró nyomozások arra engednek következtetni, hogy a legtöbb visszaélést, csalást, bűncselekményt vagy valamely intézmény építésekor (még az építkezés során), vagy pedig a kimondottan drága egészségügyi berendezések, műszerek, gyógyászati eszközök beszerzése idején követték el. A gyanús esetekkel kapcsolatos feljelentések általában névtelenül érkeztek a Szerbiai Egészségügyi Minisztériumhoz és a Szerbiai Képviselőház egészségügyi bizottságához. Több esetben a leleplező dokumentumokat is megküldték, amelyek nem ritkán arról is árulkodtak, miként sérültek a betegek legelemibb orvosi ellátásra való jogai. (Derültek ugyan ki kapitális disznóságok, valahogy mégis elmaradt az ilyenkor várt, általános és jéghideg kritikazuhatag, az ilyenkor szokásos cifra szitokáradat. Ami meglehetősen furcsa, legalábbis a számomra.) A felszínre került visszaélések közül a legkegyetlenebbül szívbe markoló talán az volt, hogy mintegy 3500 vajdasági rákbeteg nem kaphatta meg a kellő időben a sugárkezelést, mert a hazai páciensek helyett inkább 400 külföldit gyógyítottak – persze, a hivatalos várólista megkerülésével, soron kívül, és ami szintén nem mellékes, 3-4 ezer euróért fejenként. (Kegyetlen örök törvény: ember emberrel sózza a földet. Avagy: jó pénzért, mindent. De mindent!) A kényes/kínos ügyeknek emberi vonatkozásai is felsejlenek, ugyanis azok a szakemberek, akik nem voltak hajlandóak részt venni a hetedhét országra szóló, botrányos megvesztegetésekben, egyéb alternatívájuk nem lévén, távozásra kényszerültek. Egyik intézményben ily módon 20 onkológus és radiológus veszítette el az állását. Abba pedig, hogy a szakemberek kierőszakolt eltávolításával milyen veszteség ér(het)te magát az intézményt, egyenesen jobb bele sem gondolni…

Hogy ezt a mérhetetlen elaljasodást látva, mit tesz Mr. Hippokratész?! Jó kérdés. Félrenéz? Csupán közömbösen elfordítja a fejét? Vagy esetleg ingatja is azt rosszallóan? Egyetlen szava sincsen?



A közelmúltban az Orvosok Ligája megszondáztatta a maga tagságát. A névtelenül végzett ankétolás során csupán egyetlenegy kérdésre keresték a választ: Mi jelenti a legnagyobb gondot az egészségügyben? Legtöbben az alacsony keresetet jelölték meg, utána következett a szakemberhiány, majd pedig a mindjobban elharapózó korrupció.
Az egészségügyben dolgozóknak még az elmúlt év végén beígérték az idénre tervezett kétszeri fizetésemelést. Négy százalékosat áprilisra, 0,9 százalékosat pedig októberre. A kádergondok kétarcúak. Egyszerre mutatkozik felesleg is, meg hiány is. Igen sok fiatal, pályakezdő orvost találni a munkanélküliek listáján, ugyanakkor a jól képzett egészségügyi szakemberek hiánya is egyre erőteljesebben érezteti a hatását.
A pénz csáberejéről mindig a rímfaragás méltán irigyelt mestere, Kopeczky László jut eszembe, aki imígyen fogalmazott: „A pénz beszél. Ne ugassatok!”

És valóban. A pénz mindent tud rólad. A pénz mindent elmond rólad. A pénz megmondja, ki vagy. Csak hallgasd, mit beszél! És kattog a fejemben egy AC/DC-dal is. A Moneytalks című.

És amíg a pénz mozgatja és uralja a világot, addig mi mit tegyünk? Hová meneküljünk? Magánutópiánk szigetére…

                                                                                                                                        Szabó Angéla