Csókán is van még temető "nem-csak" Terjánon, amelyben nem kerül a kegyelet virága, nem kerül kereszt az áldozatokra! Az útódok még a mái napig rettegnek a megtorlástól, ma már értem, hogy miért! Talán egyszer felmerik vállalni...talán lesz bátorságuk, hogy vigyenek virágot és keresztet is állítsanak az apák sírjára...az ártatlanul kivégezett apák sírjára...


Csúrogon száll a fohász: 


"Mond apám mennyit ér egy emberélet ha magyar?
De lesz-e bocsánatkérés apám?"

Bízom benne, hogy Csókán is egyszer meghallják...egyszer!

A gyermek temetőn áthaladva összeszorult torokkal, Móra Ferenc kedves papjának sírhelyét jelőlő obeliszk áll vígyázban. Egy letünt kor dícső alakja, a nyájat vezető pásztor örök nyugodalma!

Siroxit cominunitas catholica  Csókaensis  - 1923

Móra Ferenc több művében megjeleníti Csóka plébánosát a csanyteleki származású Farkas Szilárdot: A festő halála, későbbi címén "Négy apának egy lánya" környezeti és emberi háttere Csóka és Tápé között oszlik meg. A regény pap­ alakját róla mintázta, akiről máshol is meghatottan emlékezik. Ő a hőse „Kisforró Zsuzsanna" c. költemé­nyének is.

Móra Ferenc így ír a csókai tartózkodásainak kezdetéről: „- 1907 őszén üzenetet kaptam a csókai paptól, hogy a Kremenyák tetején sok a cifra cserép, érdemes volna kivallatni a földhátat. Hírből már ismertem a csókai papot, Farkas Szilárdot, tudtam, hogy róla meg lehetne faragni az emberi jóság szobrát. Gondoltam, ha egyebet nem is találok Csókán, Szilárd maga megéri, hogy kimenjek oda... Másnap már a Kremenyák tetején bogarásztunk a főúrral. Másfél méter magas, kopasz halom volt a Kremenyák (a Zenta felé vezető úton éktelenkedett körülbelül négy kilométerre a Tiszától). A legelő zöld gyepéből úgy emelkedett ki, mint valami holttetem. Porhanyó földjét csak meg kellett rúgni, és marékszám dőlt belőle a kovaszilánk meg az apró cserépdarab. Érzett a fogásukon, hogy ezek sosem jártak a zentai vásárban. Úgy két-háromezer esztendővel ezelőtt régi gölöncsérek remekelték az említett cifra cserepeket. A főúr szerzett "hadsereget", ásós, kapás, lapátos embereket, én meg az időmet méricskéltem ki. Úgy számítottam, hogy három hét alatt készen leszek a Kremenyákkal, de a hetekből esztendők lettek.”

Emlékezzünk meg Farkas Szilárdról az "elfelejtett" csókai plébánosról Móra Ferenc által így mindenszentek és halottak napja alkalmából:

A templomkertben, a kőrispadon
A csókai pap haragszik nagyon.
Kilencre jár a hajnalicska-óra,
Készülni kéne prédikációra,
De nincsen hozzá kedve semmi sem.

Hogy is lehetne, édes istenem, -
Az Úr igéje nem kell senkinek már,
Mindig nyitott házába senki nem jár,
A Máriácskát nem vidítja senki,
Az édes Jézus szent nevét se zengi,
S a Krisztusatyafiság Könyvibe
Nem ejt bűnbánó könnyet senki se.
A nagyszakállu szentek a falon
Azért is néznek olyan szilajon
S az angyalocskák lenvirágszeme
Szomorusággal azért van tele,
S az istenszem is a mennyezeten
Azért sugárzik olyan hidegen.

Ki jár templomba? Kisforró Zsuzsánna.
Az meg jobb volna, hogyha sose járna,
Mert alighogy ő prédikálni kezd,
Egy-két sóhajt a vénség megereszt,
S még ő kész sincsen a prefációval.
Mikor az már kész minden égi jóval,
S a sok szép szentbeszédet szüntelen
Átalussza a vén szégyentelen.

És csendül a harang, giling-galang,
És szárnyal a hang, mint szelid galamb.
Másodszor csendít hasztalan Gregor,
S a pap szivének szent haragja forr,
A csipkebokrok rengő sátorán át
Ahogy meglátja Kisforró Zsuzsánnát.
Felfogódzva a harmatos gyepen
A nénike a rét felé megyen.
Két libácskával a hóna alatt
Sokat lép, mégis keveset halad.
Szánnivalóan gúnyában, erőben,
Elszáradt kóró a napos mezőben.

No most jókor jössz - mordul fel a pap,
S eltökélve a Bibliára csap,
De megszégyenli hirtelen magát,
Megsímogatja a szent bibliát,
Találomra kinyitja valahol,
Borzasztó buzgalommal ráhajol -
Hátha azalatt - gondolja magába -
Az öregasszonyt elviszi a lába
S ő menekül meg a szidás elül...
Hanem ha nem, ha szem elé kerül,
Hát akkor... akkor megemlegeti,
Ahogy ő odamondogat neki.

A rózsák összesúgtak, a loncok integettek,
A méhek döngicséltek, a gerlicék nevettek,
És Kisforró Zsuzsánna soksarku furcsa árnya
Bohókán ingva-lengve ráhull a Bibliára.
A főúr pedig, a főúr szegény
Mindegyre összébb görnyed rejtekén.
Bóbiskol, mint öreg varjúmadár,
Utoljára álmot tetetne már,
De a jó napot, adta boszorkánya,
Csak ráköszönti Kisforró Zsuzsánna.

A csókai pap szíve elszorul,
Kedves fejét felüti komorul
S bár inkább elszaladni volna kedve,
Szemét az ártatlan libákra vetve
Megszólal, s hangja szigorú nagyon:
Tudja-e, hogy ma vasárnap vagyon,
És tudja-e a parancsolatot,
Hogy: megszenteljed a vasárnapot?

Anyónak tetszik szörnyen a dolog.
Boldog egyűgyüséggel mosolyog.
Hogy a pap úr így szóba állt vele,
Holott nincsen rá semmi érdeme.
A szót különben érti is, nem is
És azt feleli rá, hogy: igenis,
Csak a két libát leviszi a tóra,
De visszajön a prédikációra.

- Az kell nekem csak - dörmögi a pap
S haragja, érzi, újra lángra kap.
Jó, jó - azt mondja -, isten hírivel,
Csak menjen kend, ahova menni kell.
A jó Isten se veszi rossz neven.
Ha egyszer nem lesz a misén jelen,
Hisz mulasztani máskor nem szokott.
Tudom, hogy szereti a templomot.

- Lelkem-galambom, - anyó feleli
És két libáját addig leteszi -
Hát én már semminek se örülök,
Csak a templomba hogyha beülök.
Ott, tudja, minden olyan tiszta, szép,
Nevet rám a sokféle drága kép,
Az orgona is olyan szépszavú,
A tömjénfüst is olyan szépszagú,
Aztán olyan nyugasztaló a csend,
A legyecskék se csípnek odabent,
S olyan jó híves is az én padom
Ott a sarokban, a bal oldalon.
Ha beleomlok, mint a holttetem,
Minden bajomat, búmat feledem,
S ott pihenem ki magam egy kicsit -
Mindjárt megyünk már, csitt, papatyi, csitt!

A főúr olyan mélán szomorú.
Szemében fénnyel játszik a ború
És szemrehányás nélkül integet:
Aludni is láttam már kelmedet!

És szól Zsuzsánna, előrehajolva:
- Lelkem-galambom, hogyne látott volna
- És suttogóra veszi itt a szót -
Ahogy leteszem a szent olvasót,
S öreg szemem egy kicsit lefogom -
Olyan szép az, hogy ki se mondhatom!
Csitri kislánynak látom magamat,
Hancúrozunk a feszület alatt
S hogy elszunditok a reves padon,
Elém lebeg egy sugár hajadon,
Pirúl az arca, a szeme ragyog -
Oh Istenem, hogy ez is én vagyok!
Fátyolban állok az oltár előtt,
Szorítom, tépem a jegykeszkenőt,
Addig szorítom, addig huzigálom,
Szemfödelet sző belőle az álom,
S kilenc halottamon teríti szét,
Mindnyájukért itt mondtak gyászmisét
Itt mindnyájukat visszaálmodom,
Velük vagyok minden vasárnapon...

És csendül a harang, giling, galang,
És szárnyal a hang, mint szelíd galamb.
A harmadikat csenditi Gregor,
Libáiért a szüle lehajol,
Sietek velük - azt mondja - a tóra,
Hogy visszaérjek prédikációra. -
S a pimpimpáré-csillagok fölött,
Melyekbe a gyepszél felöltözött,
Ahogy eldöcög Kisforró Zsuzsánna,
A pap tünődve nézdegél utána.
Aztán - hát tehetett-e egyebet? -
A padba egy kisvánkost tetetett.

1913.

Krisztus az ecetfa dárdák között

Kapcsolódó cikk: http://margitzoltan.blog.hu/2010/11/01/latjatuk_feleim_szumtukhel